*20.: "-Tűnj el a házamból!"~

Az idő lassan és kínzóan telt, de mikor meghallottam a csengő éles harsogását, boldogan ugrottam fel és nyitottam ajtót a csipetcsapatnak.
-Sziasztok! - köszöntem hatalmas mosollyal az arcomon.
Louis lépett be először és megcsókolt, ahogy közelebb ért hozzám.
-Szia szépség - mért végig, majd megállt mellettem és megfogta a kezemet.
Minden barátunknak adtam két puszit, majd beljebb léptünk a nappaliba. Anyám pontosan ugyan olyan pillantással nézte Louisval összekulcsolt kezünket, mint vártam.
-Család, ők itt a doncasteri barátaim - mutattam végig mindenkin.
Mindenki bemutatkozott, majd anyám egy csípős megjegyzéssel folytatta.
-És akkor ő az a Louis, aki egyáltalán nem hozzád való? - kérdezte.
-Ő Louis Tomlinson, de már bemutatkozott neked egyszer. Tudtommal semmi olyat nem tett továbbra sem, ami a te lelkedet sértené, nem? - vontam fel a szemöldököm és egyre inkább feszültebb lett a levegő a szobában.
-Neeeeem, dehogy. Pusztán annyit, hogy rohadtul nem a saját csoportjában válogatott lánytéren és éppen téged szemelt ki egy párhetes prédának - forgatta a szemét anyám.
Éreztem, hogy Louis, akinek az ölében ültem megfeszül 
Erre nem bírtam ki, felpattantam Louis öléből és ráordítottam anyámra.
-Hogy lehetsz ekkora bunkó?! Hogy mondhatsz ilyet?! - akadtam ki teljesen. - Nem akarlak többet itt látni! Mire visszajövök itt se legyél! - kiabáltam rá teljes hangerővel, majd kirohantam a házból.
A parkba mentem. Ott nyugalomban lehettem, még ha csak egy picit időre is.
Már vagy fél órája kint ültem a zöld területen és néztem a vígan szaladgáló kisgyerekeket, mikor két kéz hátulról a derekamra fonódott.
Majdnem megállt a szívem, majd mikor megéreztem Louis illatát minden ijedtségem elszállt.
-Szia - köszöntem neki nagyon halkan, mikor leült mellém a padra.
-Helló - mosolygott rám. - Jól elkóboroltál. Sokáig kerestelek - fogta meg a kezem.
-Tudhattad volna, hogy itt leszek - néztem a lábam alatt ellapuló friss füvet.
-De nem tudtam. Figyelj, engem nem érdekel, anyád mit mond... - Louis.
-Engem viszont sajnos igen. Azt pedig képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, hogy ő téged napok óta mindennek leócsárol. Nem fogom tűrni, hogy éppen téged... - és itt elszakadt a cérna. A könnyeim patakokban kezdtek folyni, és Louis nyakhajlatába fúrtam a fejemet, ő pedig lágyan átölelt.
-Miattam nem lett volna értelme összeveszni anyukáddal. Hiszen lássuk be ő többet tett érted... Ő nevelt fel, ő élt csak azért, hogy te élhess... - sütötte le Louis a fejét.
-Nem számít. Most lehet, hogy hálátlannak fogok tűnni, de te meg szeretsz is. Itt vagy mellettem és képes voltál fél órán keresztül keresni és körbejárni fél Doncastert, csak mert elmentem. Ő meg ne tudom mit csinált, de biztos nem rajtam aggódott - vontam vállat.
-Hát nem... - sóhajtott egy mélyet Louis.
-Na ennyi. Innen meglátszik, kinek is vagyok fontos. Hiába nevelt fel, ha utána magasról tesz a fejemre és azt bántja, akit a legjobban szeretek - fújtattam idegesen.
-De akkor sem kell rögtön így rátámadtni...
-Louis, eddig tudod, mennyit tartottam magamban? Tudod hányszor el tudtam volna küldeni a búsba, mióta itt van? Kurva sokat és sokszor. Elegem van abból, hogy vagy engem titulál haszonlesőnek, vagy téged valami nőfaló rohadéknak, akinek csak egy újabb trófea vagyok. De ő nem ismer téged. Nem tudja, milyen vagy. Fogalma sincs arról, mit érzek irántad és, hogy mennyire megbánt, amikor téged sérteget. Soha nem érzett még senki iránt olyat, amilyet én irántad, hiszen akkor tudná, mennyi fájdalmat okoz egyetlen rád irányuló bántó szóval - könnytől csillogó tekintetemet az engem figyelő Louisra emeltem, aki összevont szemöldökkel és beszívott alsó ajakkal figyelt engem. 
-Tehát, mindkettőnk szülei ellenzik a kapcsolatunkat. Zsír - forgatta a szemét Louis.
-Hát, ami azt illeti apámnak semmi problémája veled. Ő nem olyan, mint anyám - leheltem.  
-Hmm... Na jó, mivel az én apámra ugyan ez jellemző, ezert helyesbítek: mindkettőnk anyja ellenzi a kapcsolatunkat.
-Na, azért - nevettem és átöleltem.
Aztán eszembe jutott valami.
-Louis... Ugye nem fogunk az anyáink miatt szakítani? - kérdeztem picit elszomorodva.
-Dehogy fogunk, El, ilyenre többet ne is gondolj te butus - puszilt bele a hajamba.
-Akkor jó. Most megnyugodtam... - sóhajtottam.
Ölelkezve ültünk még picit a padon, majd elindultunk vissza hozzám.

Remélem nem haragszotok rám, amiért ilyen soká hoztam a részt! Tudjátok, elég kritikus a helyzetem, ezért szinte csak telefonról tudok írni, és mivel kicsit gagyi a telefonom, lassabban megy ez az egész írogatás.
Remélem tetszet ez a rész, és még egyszer, ne haragudjatok rám!
xxSzikraa.<3 *