2014. március 24., hétfő

*33.: Év vége.~

/11 hónap múlva./ 

Sok minden megváltozott körülöttem, bennem, és távol tőlem is.
Számtalan alkalommal kerestek doncasteri barátaim. Egyedül Perrie maradt kitartó, és a mai napig minden áldott nap keres.
Mikor egy SMS-ben közöltem vele, hogy egy kis egyedüllétre vágyom, egy hónapig nem keresett. De nem felejtett el.
Bennem, rajtam a változások elég feltűnők.
Szinte folyékonyan megtanultam olaszul, hiába, ha az ember közel egy évig javarészt csak olaszok között van, megtanul egyet, s mást. Én a nyelv mellett megtanultam az eredeti bolognai spagetti receptjét. Az embernek sok ideje van, ha az egyetemi tanulmányok mellett, mindent tökéletesre fejleszt.
Danielle a doncasteri házamban lakik. Neki nem kellett egyetemre mennie. Mázlista.
Még két napom van az egyetemen. A repülőjegyeim megvannak, Manchesterbe megyek, átszállással, ami Londonban lesz.
Csak ülök az egyik dékán óráján, ami nem más, mint a matek.
-Miss Calder, tudja erre az egyenletre a megfejtést? - kérdezi, természetesen olaszul.
-Öömmm... - húzom el a számat, és tekintetemet a hatalmas táblára szegezem. - A középfokú tényezőt lefokozzuk egy egyszerű rövid egyenlettel, így megkaphatjuk azt a számsort, amely segítségével megbecsülhetjük a felsőfokú tényezőt. A becsült értéket elosztjuk a lefokozott tényező utolsó két számával, megkapunk egy számot, ami feltehetőleg a végeredmény lesz - magyaráztam.
A diákok mind tátott szájjal néztek. Mindenki tudja, hogy Brit vagyok, mégis szinte tökéletesen beszélek olaszul.
A tanár helyeslően bólintott, majd tovább magyarázott a tanulóknak.
A csengő élesen harsant fel, ahogy vége szakad az órának. Fellélegeztem, és lassan, a többi diákkal együtt felálltam, összeszedtem a cuccaimat, és elindultam vissza a kollégiumi szobámba.
A csomagjaim már készen álltak, csupán arra a két napra elegendő ruha volt elöl hagyva.
Leültem az ágyra, elővettem a laptopom, bekapcsoltam. Miután az Apple ikon villogása eltűnt, megjelent a háttérképem, amin Danielle, Pezz, és a többi lány van. Danielle küldte még 3 hete.
Hiányoztak. Hiányzott mindenki. Louis emlékét szinte lehetetlen volt eltüntetni agyamból. Beleégett. Még mindig szerettem, és erre minden áldott nap rá kellett döbbennem.
Ahogy duplán rákattintottam a Safari böngészőre, az megnyílt, elém hozva a twittert. Bejelentkeztem, de nem volt semmi új, ami érdekelt volna.
Igazából egyik közösségi oldalon sem volt semmi, ami felkeltette volna az érdeklődésem.
Elterültem az ágyon, és vártam a szobatársamat, Mia Grey-t. Ő is angol anyanyelvű, de amerikai. Aranyos lány, mosolya mindig szinte égetően gyönyörű, 100 wattos, fehér fogai pedig, majdhogynem világítanak a fényben.
Ahogy a szépség belépett a szobába, szinte kézzel tapinthatóvá vált a jókedv.
-Szia, Eleanor - vigyorgott rám.
-Mia - biccentek kicsit mosolyogva. - Mizujs? - kérdeztem, miközben a "lakásunk" konyha részébe mentem.
-Semmi különös, az a paraszt biológia tudomány tanár nem ad ötöst az évvégimbe, egyetlen rossz jegy miatt. Az mi?! - kerekedik ki a szeme, miközben teljesen fel van háborodva.
-Szép. Én mindig is utáltam azt a görény Dr. Prescott-ot. Egy gyökér az a nő - forgatom a szemem.
-Ne is mondd - Mia.

/2 hét múlva/

Ma visszamegyek. Visszamegyek oda, ahonnan egyenes úttal indultam Olaszországba. Manchester zsongását magam mögött hagyva ültem be az autóba, amit még a legutóbbi születésnapomra kaptam, és Danielle volt olyan szíves elhozni Manchesterbe. 
Ahogy magamra csuktam az ajtót hirtelen emlékek csaptak meg. Olyan emlékek, amelyeket sikerült egy ideig nélkülöznöm, de most, a kocsi illatát érezve akaratlanul is feltörtek bennem azok az emlékképek. 
A Mercedes terepjárónak még mindig új autó illata volt, hiába, hogy sokáig nem volt használva.
Szinte beleszédültem az emlékek és az illatok áradásába. Mély levegőt vettem, teleszívtam a tüdőmet az illattal, majd beindítottam a kocsit. Danielle mellettem ült, halványan mosolygott, és kezét az enyémre tette. 
- Minden rendben lesz El. Viszont Perrie kis híján megölt, hogy mondjak el neki mindent, úgyhogy legalább vele találkoznod kell - húzta el a száját. 
- Meglátom. Egyelőre attól tartok, hogy vasvillával fognak kikergetni a városból, amint megtudják, hogy ott vagyok... - forgattam a szememet. 
Miközben mosolyogva integettem a szintén integető apámnak, a gázra léptem és elhajtottam. 
- Bolond vagy - nevetett Danielle. - Istenem, annyira hiányoztál te idétlen, elmebajos, elvetemült nőszemély! - ölelte át az egyik karomat, amelyik éppen nem feszült görcsbe az idegességtől. 
Az utat Doncasterig nehézkesen, félve tettem meg. Mikor megláttam az előttünk terebélyesedő DONCASTER táblát az autópályán, a gyomromban pici pillangók kezdtek el csapkodni, fejbőröm bizseregni kezdett.
- Nyugi Eleanor! Semmi baj nem fog történni - mosolygott rám Danielle.
- Te könnyen beszélsz - sóhajtottam.
A szívem szinte kiugrott a helyéről, mikor megláttam valamit, amit soha nem akartam. Szemembe könnyek tolultak, a levegőt gyorsabban és nehezebben vettem. 
Egyetlen pislogás és forró könnyek csorogtak végig az arcomon, miközben pillantásom megakadt rajtuk. Satufékkel megálltam, fejemet a kormánynak támasztottam és hangos zokogás tört ki a torkomból. 

Bocsánat a késésért, de remélem, ez a rész valamelyest engesztelt benneteket. 
Igyekszem hozni a következőt. 
xxSzikraa.♥*

2014. március 6., csütörtök

*32.: Repülő.~

Másnap reggel a telefonom ébresztőjének éles sípolására keltem. Mély levegővétellel felültem az ágyon és körbenéztem az üres szobában.
Felsóhajtottam, majd kimásztam az ágyból.
Elkezdtem készülni. Felöltöztem, megfésülködtem, fogat mostam és sminkeltem.
A dolgaim végeztével nehéz szívvel lecammogtam az emeletre.  Felsóhajtottam, majd kieresztettem a hangomat.
-Apu, Danielle, kijöttök velem a reptérre?
-Igen! - feleltek kórusban és azzal a lendülettel le is rohantak az emeletről.
-Vezetek én - mondtam és a kezembe vettem a kocsi kulcsait.
Ezzel együtt elkezdtem kivonszolni a három hatalmas bőröndömet.
-Hadd segítsek! - kapott ki egyet a kezemből Danielle, apám pedig átvette a másik kettőt.
-Ó, köszönöm - mosolyogtam, majd bezártam az ajtót, és elindultam a kocsihoz, aminek én nyitottam ki a csomagtartóját.
Apu betette a bőröndöket, majd becsukat a csomagtér ajtaját.
Mindenki beült az autóba, apám az anyósülésre, Danielle pedig hátra. Én, ugye egyértelműen a volán mögé ültem.
Lassan, de biztosan beindítottam a motort, majd a gázra léptem. Olyan gyorsan hajtottam, mint Louis annak idején. Nem akartam látni a mellettem elsuhanó tájat, a hegyeket, dombokat, zöld fákat, a kis erdőt, amelyhez rejtélyes legendák köthetőek a környékbeliek között, és a házakat, amelyekben olyan emberek élnek, akiket elmulasztottam megismerni...
Bánni fogom, hogy itt hagytam mindent és mindenkit csak úgy, egyetlen szó nélkül. De nem baj. Nem baj, mert teljesen új életet fogok kezdeni mindenki nélkül. Vállalom a bűntudatot, még ha az életem végéig is kísérteni fog. Vállalom a depressziót, hiszen az nem tart sokáig. Ha mégis, akkor is csak átmeneti.
Vállalom azt, hogy azok, akik most még a barátaim, azok két hónap múlva, - vagy még annyi sem, - majd látni sem akarnak, tudni sem akarnak rólam.
Túl élem, ha túl akarom élni.
Az utat némán vezettem végig. Senkihez nem szóltam egyetlen szót sem, csak figyeltem az utat, amely puha simasággal szántotta a gyönyörű táj talaját.
Teljesen magával ragadott a száguldás. Hiába volt nyíl egyenes az út, hiába fájt minden méter, amin túl hajtottam, élveztem, hogy a fák, a bokrok és a fű, egyetlen zöldes pacává összefolyva futottak el az ablak mellett, mintha a zöld szín különböző árnyalatai versenyt vívnának egymással.
A repülőtér már látszott a fák sűrű lombjai között. Közelinek látszott, de tudtam, hogy még legalább 10-15 perc odaérni, bár az én jelenlegi vezetési tempómban csak 5-8 perc lesz.
Mély levegőt vettem és nem törődve az utasaimmal, gyorsítottam.
A műszerfalon elegánsan virító sebességmérő mutatója már a 220-as számjegyet súrolta. Életemben nem mentem még ilyen gyorsan.
-Eleanor, jobb lenne, ha lassítanál. Ez veszélyes - mondta Danielle aggódva, mikor meglátta a sebességmérő mutatót.
-Dehogy veszélyes! Tudok vezetni! - mosolyogtam, de közben rá sem néztem.
-Kicsim, te mióta vezetsz így? - kérdezte apám kikerekedett szemekkel. 
-Semmikor óta. Csak most jól esik ilyen sebességgel menni - feleltem halkan. 
Nem mondott senki semmit, csak a krémszínű bőrülésbe süppedve, csöndben ültek tovább. 
Valóban nem telt el sok idő, mire odaértünk a repülőtérre. 
Kiszedtük a cuccaimat a csomagtartóból és bementünk a hatalmas váróépületbe, majd kiváltottuk a neten lefoglalt jegyeimet.
Éppen csak leültünk az egyik székre, megszólalt a hangosbemondó.
~A 999-es Olasz, milánói járat utasai kérjük, kezdjék meg a csekkolást! ~ 
Erre felpattantam és a kezembe kaptam a jegyemet, majd Danielle és apám felé fordultam. 
-Vigyázzatok magatokra... - öleltem meg mindkettejüket. 
Még adtam nekik pár puszit, és Milánó felé vettem az utat. 

[...]

Ahogy a repülő felszállt, rádöbbentem, hogy még a dupla ülésen is egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Hát, mindenesetre elkezdem a gyakorlást Milánóra, hiszen ott sem lesz nagyobb társaságom párféle kajánál.
A hajam egy laza copfba volt kötve, talpaim csupaszok voltak. Nem fáztam. Nem fáztam, de egyedül voltam, ami belülre olyan hűvös és sivár érzést kölcsönzött. 
Lassan, halkan lélegeztem, miközben az ablakon bambultam kifelé. Figyeltem a repülő mellett lassú tempóban elhaladó, vattacukor puhaságú felhőket. Ismét akaratlanul is előtörtek bennem az emlékeim. Egyszer csak bevillant egy pillanat, amin Louis hangosan nevet. 
Akkor olyan jó volt őt boldognak látni. Boldognak, gondtalannak, minden valaha volt problémát elfeledve... Akkor még úgy láttam őt, mint az életem legnagyobb csodáját. De ő mindig az marad. Egy csoda, amit eldobtam magamtól. Hiába, továbbra is magamnak adok igazat. Makacs személyiség vagyok. De akkor én is teljesen boldog voltam, mikor Ő ott volt, és Ő is az volt, mikor én ott voltam.
Most pedig... a szívemet, mintha ezer tű szurkálná, mintha lassan kínozva perzselnék minden egyes pocikámat. Egyszerűen nem tudtam szabadulni az érzéstől, amit az emlékek okoztak. Emlékek, amelyeket mélyen el akarok temetni magamban, de tudom, hogy olyan mélyen sosem tudnám, mint azt én szeretném. Sosem lenne elég erőm hozzá. Így is... így is még rá gondolni is nehéz. Fizikailag nehéz. Az agyam egy pillanat alatt rákapcsolódik minden egyes elraktározott emlékre, akaratlanul is, de ilyenkor olyan érzésem van, mintha a csontvázamat millió tonnás súly nyomná, és mintha már csak egyetlen végtelen másodperc tartaná vissza attól, hogy mind a 206 csontom apró porrá zúzódjon. 
De ez nem következik be. Nem következik be, mert az a másodperc, ami elválaszt a végtől örökké tart. Azt hívják az emberek szenvedésnek. 
Még mindig a felhőket néztem. Közben folyamatosan olyan gondolatok jártak a fejemben, mint az előzőek, azok alatt pedig Louis arca villogott, mint valami rémkép, amin egy angyal szerepel. 
Szinte észre sem vettem, hogy a könnyeim ismét patakzottak az arcomon, felhúzott lábaimon lévő nadrágon pedig sötét foltot színeztek. 
Hátradőltem, behunytam a szememet és próbáltam minél hamarabb elaludni, hogy a gondolataim kicsit elterelődjenek...

/Később/

Éppen felébredtem, mire szóltak, hogy hamarosan leszállunk. Felkészültem a leszállásra. 
Leszállás közben a gyomrom felkavarodott, alig tudtam visszafogni, hogy ne jöjjön ki az, aminek nem kéne kijönne. 
Végre szilárd talajt érve mélyet szippantottam az olasz levegőből, majd mikor már a repteret is elhagytam, egy taxiba ültem és elindultam a kollégium felé.

Sajnálom a sok késést, de remélem ez a meglehetősen hosszú rész kárpótolt benneteket! :) 
Kommentbe véleményeket légyszi! 
xxSzikraa.♥*