2014. augusztus 27., szerda

Egyszer minden jónak vége.

Drága olvasóim!
Sajnálattal, és mély fájdalommal írom nektek a következő sorokat.
A blognak ezennel vége.
Az epilógussal, illetve ezzel a bejegyzéssel végleg búcsúzom ettől a blogtól.
Nem egyszerű megválni valamitől, amihez ennyire ragaszkodom. Még magam is sírva fakadtam az epilógus írása közben, erről a szövegről nem is beszélve. De csak egyvalamire gondolok.
"Ne sírj, hogy vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!"
Ez a blog nagyon sokat jelentett nekem veletek, olvasókkal együtt. Azt hiszem nélkületek most nem tartanék itt.
Köszönöm nektek, hogy olvastatok, kommenteltetek, és gyakran jobb kedvre derítettetek egy-egy kedves kommenttel.
A blog 19 feliratkozóval, es több, mint 10800 oldalmegjelenítéssel zár be. 
A további blogjaimban találkozunk!
Hálásan köszönöm a figyelmet!
Sziasztok!
Puszi:
Szikraa.*

2014. augusztus 26., kedd

*Epilógus.~

~A végső búcsú~

Két hét telt el életem legszörnyűbb napja óta. Pontosan két hét. Az óta minden napom kínkeserves szenvedésből áll. Képtelen vagyok nem rá gondolni, egyszerűen lehetetlen. Olyan űrt hagyott itt nekem maga után, amit képtelenség kitölteni.
Ma van a temetés. Egyszerűen nincs erőm elmenni. Nincs erőm végignézni, ahogy elföldelik a lányt, akit mindennél jobban szerettem. Mégis, úgy érzem, ott kell lennem. Nem tehetem meg vele azt, hogy nem megyek el.
Könnyes szemekkel állok fel, és indulok el a szekrényem felé. Kivalasztok egy fekete inget, egy fekete nadrágot, és felveszem. Remegő kézzel nyúlok a szobám kilincse felé, mikor elkészülök. Vadul dobogó szívvel battyogok le a lépcsőn, és mikor felveszem a cipőmet, anyám jelenik meg előttem. 
- Hová mész? - kérdezi.
- Eleanor temetési szertartására, anya. - felelem halkan.
- Nagyon sajnálom Louis. Nem voltam túl jóban Eleanorral, de a halálát soha nem kívántam. Ne haragudj rám, amiért nem voltam képes elfogadni őt, és nem tartottam tiszteletben, mit érzel iránta. Hibáztam. - mondja halkan, lesütött szemmel anyám. 
- Ez mind szép és jó. Mármint, hogy megbántad, és bocsánatot kérsz. De ehhez neki meg kellett halnia, nekem pedig el kell viselnem az ezzel járó fájdalmat, és meg kell birkóznom azzal, hogy nincs mellettem. És soha többet nem is lesz. - a hangom elcsuklik, a könnyeim pedig kiszabadulnak a szememből.
- Kisfiam! - anyám is sírva fakad, és megölel. - Tudom, hogy erre előbb is rájöhettem volna. Könyörgöm, ne haragudj rám! - zokogja.
- Anya... mennem kell. - mondom, és lefejtem magamról a karjait.
Kimegyek a házból, és beszállok a kocsimba.
Hangos sírás törik ki belőlem. Fejemet a kormányra támasztom, és egész testem rázkódik a sírástól. Könnyes szemekkel indítom be a motort, és nehezen indulok el.
Az eső csöpögni kezd, az ég teljesen beborul. Mintha minden Eleanort és Perriet gyászolná.
Jesy osztotta meg velem az információt, miszerint egyszerre lesz a temetés. Egyszerre két valakit temetünk ma el, akik fontosak voltak. Mikor megérkezem a temetőhöz, bemegyek az egyik virágárushoz két csokor virágért.
A temetőn belül könnyekkel küszködve haladok a sírkövek, és fejfák között. Olvasom a neveket, és az éveket. De senki iránt nem tudok együttérzést tanúsítani. Pedig tudom minden itt nyugvó emberről, hogy kinek a kicsodája volt. De egyszerűen most nem tudok megrendülni mások veszteségén.
Mikor megérkezem, már mindenki ott van. Meglátom a hófehér márványtáblát, amelyen arany betűkkel a következő van felírva:

Eleanor Jane Calder
1992. 07. 16. - 2014. 06. 23.
" Isten vigyázzon a lelkedre! "

Próbálok erős maradni. Próbálok.
A másik táblán, amely ugyan úgy néz ki, ez áll:

Perrie Louise Edwards
1993. 07. 10. - 2014. 06. 23.
" Az angyalok őrizzenek! "

Perriet pelenkás korom óta ismertem. Őt sem egyszerű elengedni. Egyszerre két nagyon fontos személyt elveszíteni... szörnyű.
A szertartás elkezdődik, én pedig nem is figyelem, mit mond a pap. Csak bámulom a két márványtáblát.
Egyedül arra figyelek fel, mikor azt mondja, hogy aki hozott valamit az elhunytak valamelyikének, az odateheti.
Oda megyem először Perrie végső nyughelyéhez, és leteszem hozzá a csokor fehér virágot. Nagyot nyelek, és könnyeimet meg sem próbálva fékezni, tovább haladok.
Leteszem a virághalom tetejére az én virágomat. Majd előveszem a zsebemből azt, amire azt terveztem, hogy akkor adom oda neki, mikor hazaérek a munkából aznap, mikor a baleset történt.
Egy piros selyemdoboz. Benne egy fehér arany jegygyűrű. Ezt ahelyett, hogy a csokrokhoz tenném oda, ráteszem a mahagóni koporsó tetejére. A könnyeim még jobban potyognak.
- Örökre szeretni foglak. - suttogom gombóccal a torkomban.
Ezzel vége a szertartásnak.
Még állok egy picit Eleanor és Perrie sírja fölött, majd lassan elmegyek. A fejemet lehajtva lépkedek. Egyszer csak egy kéz éri a vállam.  Megfordulok, és meglátom Zaynt. Próbálok halványan rá mosolyogni, de csak egy vicsorgásszerűt sikerült kipréselnem magamból. 
- Hihetetlen, hogy nem láthatjuk őket többé... - suttogja halkan.
- Igen. Képtelen vagyok elengedi Eleanort. És Perriet is. Őt a húgomként szerettem. - lehajtom a fejemet.
- Nem tudom és nem is akarom felfogni. - Zayn.
- Én sem. - rázom a fejemet.
Ennyi volt a beszélgetés. Kifogytunk a szavakból. Csak ballagunk egymas mellett a gondolatainkba merülve, csöndben. 
Nem tudom elengedni Eleanort. Egy fél szív vagyok nélküle. Egy fél ember.
Hiányzik. Ezen semmi nem változtat.

2014. augusztus 23., szombat

*40.: Összedőlt világ.~

- Mit akarsz? - kérdeztem halálos nyugalommal.
- Csak kíváncsi voltam, hogy van az én egyetlen kicsi lányom. - anyám hangja még mindig gonosz volt ugyan, de ezúttal maró gúnyt is éreztem benne.
-Jól vagyok. Ne hívogass, mert nem érdekel, amit akarsz. Nem vagyok kíváncsi a gúnyos érdeklődésedre, sem arra, hogy esetleg a barátaimat kezded lehordani nekem. Nem is értem, minek keresel! - forgattam a szememet annak ellenére is, hogy tudtam, hogy nem lát. A hangomból kiérződött, hogy egyetlen mondattal felidegesített, az eleinte tettetett nyugalom elillanni látszott.
- Ugyan már Eleanor! Te is tudod, hogy nem így van! Neked még szükséged van az édesanyádra. - kacagott fel.
- Már régen nincs! Felnőtt ember vagyok,  köszönöm, nem kérek egy ilyen anyából! - ennyivel le is zártam az egészet, majd rányomtam a telefont.
Ledobtam a telefont, és mintha mi sem történt volna, olvastam tovább.
Hiába próbáltam idegi állapotomat olvasással leplezni, tagadhatatlan volt,  hogy úgy fel lettem idegesítve, mint már nagyon régen. Felsóhajtottam,  és lementem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, és elővettem belőle egy szénsavas ásványvizet. Beleittam, majd visszatettem.
Ledőltem a kanapéra a nappaliban, és az ajkamat rágva agyaltam.
Végül úgy döntöttem, felhívom Perriet. Ha nincs semmi dolga, akkor elmehetnénk valahová.
Megnyomtam a Perrie nevére beállított gyorshívót, majd a fülemhet emeltem a telefont.
Két csengetés után Perrie felvette.
- Szia El! - rikkantotta a nevemet jókedvvel.
- Szia Pezzy! Mit csinálsz most? - kérdeztem mosolyogva. 
- Most? A netet bújom, és fekszem. Miért? 
- Hát, arra gondoltam, elmehetnénk valamerre. Louis dolgozik, én meg egyedül vagyok.
- Oké. Szerintem fél órán belül átmegyek és elmegyünk valahová.
- Jól van. Akkor én is összeszedem magamat. Puszi. - és letettem.
Felpattantam a kanapéról, és felmentem a szobámba.
Kivettem egy világoskék farmert, és egy fehér felsőt, majd felvettem őket. Megfésülködtem, enyhén kihúztam a szememet, majd felvettem egy zoknit, és lementem a lépcsőn. Belebújtam a rózsaszín-fehér-szürke Nike Air Maxembe, így már teljes készenlétben vártam Perriet.
Csinaltam magamnak egy kávét, majd leültem meginni, s közben A Szürke Ötven Árnyalatát olvastam. Pont végeztem a 10. fejezettel, mikor nyílt a bejárati ajtó, és belépett az én szőkésbarna barátnőm.
- Sziaaa! - visított egyet, majd magához ölelt.
- Na helló! Mi a helyzet? - kérdeztem,  mikor elengedett.
Végignéztem Perrien. Imadtam, ahogy öltözködik. Most egy piros top volt rajta, ami nem takarta a hasát, egyáltalán. Csak a mellét. Hozzá felvett egy fekete rövidnadrágot, ami viszont majdnem a köldökéig ért. Egy vastag, láncszerű, aranyszínű nyaklánc csillogott a nyakában, a haja lazán, félegyenesen omlott a vállára. Lábán egy piros-fekete Air Max volt.
Annyira rohadt jól tud felöltözni!
- Semmi extra. Itt?
- Abszolút semmi. - vontam vállat.
- Hová is akarunk menni? - kérdezte Perrie.
- Nem tudom. Induljunk el, aztán majd kitaláljuk. - mondtam.
- Oké. Gyere, menjünk!
Elindultunk. Beültünk Perrie fekete Volvo-jába, és elindultunk.
- Valami cél azért kellene... - nezett rám Perrie.
- Ööö... pláza? - kérdeztem egyszerűen. 
- Legyen. - bólintott, majd nagy sebességgel kikanyarodott a főútra. - Basszameg! - kiáltott fel Perrie.
A sebesség, és a szemerkélő esőtől csúszóssá vált út miatt a kocsi hátulja megcsúszott, és nekicsapódott az utat, és a járdát elválasztó erős fának. A hirtelen érkezéstől erősen megfejeltem az ablakot, a fejem azonnal fájni kezdett. Kicsit elkábultam, majd mire észbe kaptam volna, egy hatalmas csattanást követően minden elsötétült.

* Louis Tomlinson *

A telefonom csengése zavart meg a munkában. Számomra ismeretlen, vezetékes telefonszám villogott a kijelzőn.
- Itt Louis Tomlinson. - vettem fel nyugodtan.
- Jó napot kívánok, itt Jamie Patrick, a Saint George kórház recepciósa. Nem túl jó hírek miatt hívom. - férfi mély hangja csak még baljósabbá tette azt, amit mondott.
- Őő... mi történt? - kérdeztem. 
- Nem régen szállították be hozzánk Eleanor Caldert és Perrie Edwardsot. - a szívem kihagyott egy ütemet. - Autóbalesetet szenvedtek a 75-ös úton. A mentősök elmondása szerint mind a ketten életveszélyben vannak. -  a levegő bennakadt a tüdőmben, a látásom homályos lett.
-Mi... M... Micsoda? - alig bírtam kinyögni.
- Mr. Tomlinson, az orvosok jelen pillanatban küzdenek a hölgyek életéért. - monda.
Nem tudtam elhinni.
- Azonnal indulok. - mondtam, és letettem.
Felpattantam a helyemről, és csapot-papot otthagyva kirohantam.
Beszálltam, és amint beindult a motor tövig nyomtam a gázt, és a kórház felé igyekeztem.
Az a tíz perc, míg odaértem, nekem több órának tűnt. Mikor megálltam a kórház épülete előtt, amilyen gyorsan csak tudtam berohantam, a recepciós pulthoz szaladtam, majd amint rám emelte a szemét az ott ügyködő pasas, beszélni kezdtem.
- Eleanor Caldert és Perrie Edwardsot keresem. - hadartam gyorsan.
- Az ön neve? - kérdezte a ferni ismerős hangon. Vele beszéltem telefonon.
- Louis Tomlinson. Azt hiszem, maga hívott fel. - feleltem.
- Igen. - gyorsan gépelt valamit, majd felemelte az asztalon lévő telefont, és orvosi kifejezésekkel és számokkal teli beszélgetést folytatott. Mikor letettem felnézett rám. - Harmadik emelet, traumatológia, 323-as műtő. Nem lehet bemenni, de ott tud várni. - mondta.
- Köszönöm! - vetettem oda, és már rohantam is a lift felé. 
Az egyik éppen akkor nyitotta ki az ajtaját. 
Nem vártam meg, míg kiszallnak belőle, betolakodtam a kifelé induló emberek között. Megnyomtam a harmadik emelet gombját, és vártam. A lift olyan lassan vánszorgott felfelé, hogy elgondolkodtam, hogy, ha a lépcsőn mentem volna, már rég fent lennék.
Amint végre kinyílt az ajtó, ismét nekiiramodtam, és rohanva kerestem a 323-as ajtót.
Végigrohantam az egész emeletet, mire megláttam Perrie szüleit egymásnak dőlve, amint nyugtatják egymást,  Danielle-t, aki kisírt szemmel fel-alá járkált Liam előtt, és Zaynt, aki szintén ezt tette.
- Louis! - amint Danielle meglátott, a nyakamba ugrott, megölelt, és hangosan zokogni kezdett.
Viszonoztam az ölelést, és fejemet a vállára hajtva nekem is potyogni kezdtek a könnyeim. Eddig bírtam.
Mikor Danielle elengedett odamentem Zaynhez, akit szintén megöleltem.
Liam remegett, a lába idegesen topogott a kórház padlóján.
Perrie szülei kisírt szemekkel néztek engem.
Leültem, és vártam. Senki nem szólt egyetlen rohadt szót sem.
Mikor megjött Jesy, Jade, és Leigh, és elmondták nekik, mi történt, ők is hasonlóképp reagáltak, mint Danielle. De hát, ki örül egy ilyennek, főleg, ha az egy hozzá nagyon közel álló személlyel történik.
Én senkihez nem szóltam, még miutan Harry és Niall is megérkezett, akkor sem.
A szívem úgy vert, mintha azt próbálná jelezni; most mindennek vége. Így is éreztem. 
- A fracba! Mikor jön már ki valaki, és mond valamit?! - pattantam fel idegesen, a hangom pedig elcsuklott. A könnyeim ismét hullani kezdtek.
Nem bírtam tétlenül ülni.
- Nyugi Louis. - paskolta meg a hátamat Niall. Nincs mese, ő is félt. 
Mindenki tudja, hogy, ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor darabokra hullik a csapat. És még jobban össze lennénk törve. 
Idegesen a hajamba túrtam, és mély levegőt vettem.
- Nem bírom ezt, hogy mindenki itt ül, ki van borulva, és semmit sem tudunk! - fogaimat összeszorítva próbáltam ellenállást tanúsítani a testem remegése ellen.
Ekkor kijött az egyik orvos, vérfoltoktól vöröslő, kék műtős ruhában. Arcán mély együttérzés, sajnálat, és gyász tükröződött.
- Mi történt?! - kérdezte Perrie édesanyja félve. 
Én már tudtam. Láttam az orvos szemében. 
- A sérülések, és belső vérzés mindkét lánynál nagyon súlyosak voltak. Sajnálom, de... de egyikőjüket sem tudtuk megmenteni. Fogadják mély részvétemet. - hajtotta le a fejét az orvos.
Csend lett. Mindenki lefagyott. Majd pár pillanat múlva sírások törték meg ezt a bénító, gyászos csöndet. 
Én magam elé meredtem, miközben szüntelenül folytak a könnyek végig az arcomon.
Elveszítettem. Elveszítettem a lányt, aki a világot jelentette nekem. Elveszítettem az életem értelmét, a világomat, mindent. Összedőlt az életem. Minden romokban hever körülöttem.
A szívemen egy pillanat alatt tátongó lyuk keletkezett. Nem bírtam felfogni, hogy többé nem hallhatom a hangját, nem érezhetem az illatát, nem érhetek hozzá... nem csókolhatom meg... nem mondja nekem azt, hogy szeret... Lehetetlen!
A fejemben fájdalmasan visszhangozni kezdtek a szavai, amit ma reggel hagyták el a száját.  Az utolsó, amit tőle hallottam.
"Szeretlek Tommo. Sosem foglak elhagyni. Veled fogom leélni az életemet! Szeretlek!"
Ahogy ezeket hallottam a fejemben, az ő hangján, hangosan felordítottam.
- Neeem! - ennyi volt.
Zokogva rogytam térdre a hideg járólapon.
Mindennek vége van.

Drága olvasóim!
Ez után a rész után nemsokára hozom az epilógust, majd még egy búcsúzót, és vége. 
Remélem, tetszett ez, azaz az utolsó számozott rész. Kommentben írjátok meg nekem a reakcióitokat, illetve a véleményeiteket erről a részről, legyetek szívesek!
Köszönöm!
Szikraa.*

2014. július 20., vasárnap

*39.: Hívás.~

Soha nem voltam még annyira felszabadult, mint az utóbbi napokban. Louis és köztem minden rendben volt, a csapatunk újra összejött. Minden visszatért a régi kerékvágásba, én pedig úgy éreztem, hogy soha többet nem is akarom kisiklatni az életemet.
A nappalimban üldögélve beszélgettünk együtt mi, a nagy csapat, a barátok.
- Azt mondod, hogy Superman jobb, mint Batman?! - Liam úgy nézett a mellettem ülő Louisra, mint aki hamarosan gyilkosságot készülne elkövetni.
- Úgy ám! - nevetett Louis.
- Srácok, azt hiszem elmúltatok 8 évesek, úgyhogy nem kell ezen vitázni. Leeyum, te Batmanes vagy, Tommo meg Supermanes. Ennyi. - zárta le Niall. - Amúgy is sokkal jobb a krumpli. - vont vállat. 
- Atya ég! - forgattam a szememet nevetve.
- Most értétek el nálam azt a szintet, mikor hivatalosan is elmebetegnek nyilvánítalak benneteket, és elkezdem agyban tervezgetni az erről szóló nyilatkozat kiállítási formáját. - fogta a fejét Jesy.
- Azt hittem, ez már meg van… - vonta fel a szemöldökét Liam. 
- Eddig csak mondogattam. Most viszont halál komolyan gondolom. - kacsintott Jesy.
Louishoz bújtam, aki kezét a derekamnál tartva simogatta a hátamat. Arcát a hajamba temette, s mély levegőt vett,  teleszívta magát az illatommal. Én eközben másik kezét szorongattam, és ujjait cirógattam. 
- Szeretem az érzést, hogy újra a karjaimban vagy. - súgta. 
Barátaink, mintha mi jelen sem lennénk, tovább hülyéskedtek. 
- Én pedig szeretek a karjaidban lenni. - pár másodpercre lehunytam a szememet.

[…]

- Jó végre kettesben. - fordult felém sunyin mosolyogva Louis, mikor becsukta a barátaink után a bejárati ajtót.
- Hmm… - mosolyogva túrtam a hajába, mikor elém lépett. 
- Szeretlek. - suttogta, s megcsókolt. 

[…]

- Nem, nem értem. - rázta a fejét Louis, mikor épp egy, az egyetemen tanult matekpélda került szóba.
- Hagyjuk Louis. Te nem vagy a számok embere. - kuncogtam. 
- Sosem voltam.
- Nem baj, nem az eszedért szeretlek. - nevetten fel. 
- Én többek között azért is szeretlek téged. - nyújtotta rám a nyelvét. 
- Ne nyújtogasd, mert kitépem!  - fenyegettem játékosan. 
- Azzal csak magadnak ártanál. - kacsintott. 
Vettem a perverz poént, s gyengén megpofoztam, ő pedig mosolyogva fordította el a fejét. 
- Enyje, Miss Calder, most csak maga alatt vágja a fát! - harapott az ajkába.
- Nem vagyok jó favágó. - húztam el a számat. 
- Meglátjuk. - somolygott.

[…]

Csak én voltam voltam otthon. Sem barátok, sem Louis. Csak én. Unalmas, egyedül töltött óráimban csak az ágyon feküdtem, olvastam, és zenét hallgattam.
Azon járt az agyam közben, hogy mit lehetne csinálni. Valami olyat, aminek némi értelme is van, talán. De mégis, míg Louis dolgozott, én nem tudtam semmi különösebb programot, mint összebújni a kedvenc könyvemmel, A Szürke Ötven Árnyalatával. Közben éppen Ne-Yo Beautiful Monster című dalát hallgattam, mikor megcsörrent a telefonom. Félretettem a könyvet, és megnéztem, milyen szám villog a kijelzőn. Nem volt ismerős, így kíváncsiságtól vezérelve felvettem.
- Eleanor Calder - szóltam bele kissé hivatalos hangon.
- Ó, Eleanor!  Milyen rég nem hallottalak! - szólalt meg egy gonosz, de ismerős hang.
Már csak ez hiányzott! 
Honnan az Istenből tudja az új telefonszámomat?
Minek kell hívogatnia?
Annyira elegem van!

Tudom, hogy ez a rész elég rövid, és unalmas lett, de próbálok egy kis izgalmat csempészni a blog utolsó részébe, ami a következő rész lesz.
Azért remélem, mindenkinek tetszett.
Nem tudom, mikor hozom a következőt, ugyanis édesapám rendesen elintézte a családi életemet, és most azt kell helyrepofoznom picikét.
Igyekszem a kövivel!
Szikraa.*

2014. július 4., péntek

*38.: Vásárlás.~

Három nap telt el Louis levele óta. Három napja nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel. Egyre erősebb bennem a vágy, hogy felkeressem és mindent elfelejtsek neki, mindent megbocsássak, mindent újra kezdjek vele. De nem. Nem fogok én loholni, én felejteni. Először lássam,  hogy valóban küzd. Hogy tesz valamit értem. 
Ma úgy döntöttem, elmegyek bevásárolni. Fogtam magamat, kocsiba ültem, és elindultam.
A sorok között lassan baktatva kerestem valami konzerv halat, mikor megláttam Louist, amint az ikerhúgait kísérgetve belépett a sorok közé.
A lélegzetem bennakadt, a szám résnyire tátva maradt, szemem kissé kikerekedett, mikor egy pillanatra elkaptam tekintetét. Ő is hasonlóan reagált, csak ő a sorok között állva, teljesen leblokkolt.
Felsóhajtottam, a kezemben tartott tonhalkonzervet a nálam lévő kosárba dobtam, majd sietősen tovább haladtam. Éppen azért döntöttem a vásárlás mellett, hogy egy picit lekapcsoljon a vele kapcsolatos gondolatokról, erre megjelenik itt, pontosan akkor, mikor én is itt vagyok, és halálos lazasággal bemasíroz arra a sorra, amelyiken én válogattam. Persze, mikor meg kiszúrt, meg se mukkant, akkor beállt a technikai blokk.
Visszatértek a vele kapcsolatos gondolataim. És hirtelen, mint egy amolyan Isteni csoda, bevillant. Bevillant, hogy mit kezdjek a levéllel.
Előkotortam a táskámból egy tollat, s egy eldugott soron az üres falrészre téve a papírt, annak másik felére kezdem írni.
" Semmi közöd ahhoz, mennyit iszom. Ismerem a saját határaimat. - Ezt csak úgy utólag, reagálva arra, amit írtál.
Xx E. C. "
Összehajtogattam a papírdarabot, majd úgy indultam el, hogy megkeresem Louist.
Épp a chipsek és egyéb sós nassolni valók között keringett a húgaival. Nekem háttal állt. Tartása valahogy picit görnyedtebb volt. Ez még csak most tűnt fel. Elmentem mellette, közben szó nélkül a kezébe nyomtam a papírt. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete. Mitagadás, keze bőrének érintésétől nekem is heves reakcióim voltak. A testem libabőrös lett, a szívem zakatolni kezdett. Nem álltam meg, gyorsan tovább iszkoltam.
A kosaramba pakoltam a még szükséges élelmiszereket, majd sietősen mentem fizetni. A kasszától szatyrokkal megpakolva távoztam.
A kocsimhoz érve, letettem a jármű mellé a szatyrokat, hogy kinyithassam a csomagtartót. Éppen az első csomagot tettem be, amikor  az erőteljesen sütő nap sugarait valaki eltakarta. Az árnyék forrása felé fordultam,  de rögtön meg is bántam. Louis állt mögöttem, arca nyugodt, de valahogy mégis dühös volt.
- Mit szeretnél? - kérdeztem, mintha teljesen természetes volna. Próbáltam nem mutatni, valójában mennyire felzaklaz a jelenléte.
- Hogy tegyek meg érted mindent, amikor esélyt sem adsz? Hogyan? - szemei válasz után kutatva fürkészték arcomat.
- Ezt nem nekem kell tudnom. Nem véletlen nehezítem meg a dolgodat. Látni akarom, mint küzdesz. Louis én nem akarok úgy lenni veled, hogy még abban is kételkedem, hogy egyáltalán szeretsz. - ráztam a fejemet kétségbeesetten.
Ekkor Louis nem szólt semmit, mindkét csuklómat egy kezébe fogta, a fejem fölé, a kocsi oldalához szegezte, testemmel együtt. Szabad keze a derekamat húzta maga felé, majd a szemembe nézett. Mélyen belül, kék szemei olyan érzéseket szabadítottak fel bennem, amikről azt hiszem nem is tudtam.
- Jól tudod, hogy szeretlek. Minek ezt ragozni? - kérdezte lágyan, majd ajkát az enyémre tapasztotta.
Nem bírtam. Hiába próbáltam,  egyszerűen nem bírtam ellenállást tanúsítani. Készségesen válaszoltam ajkaira, közben testemmel hozzá simultam. Kezeim még mindig a fejem fölött voltak, Louis által összefogva.
Mikor Louis követelőző, ellenállhatatlan ajkai elhúzódtak tőlem, Louis elengedett, és mélyen a szemembe nézett. 
- Szeretlek. Őrülten szeretlek, ezen senki és semmi nem változtat. De kezdem azt gondolni, hogy a te érzéseid már javában megváltoztak irántam. Ezesetben viszont legalább annyit kérek, hogy ne játssz velem. - esdeklő pillantása végigfutott rajtam.
- Nem. - hevesen ráztam a fejemet. - Nem, Louis, semmi nem változott. 
- Akkor nem értem mire ez a nagy hercehurca. - sóhajtott, s a hajába túrt.
- Nem akarok úgy járni, mint legutóbb. - hajtottam le a fejemet. Őszintén, picit elszégyelltem magam. Hisztérikának éreztem magam, aki mindenen kiakad.
- Nem fogsz. Most már tudom, milyen elveszíteni azt a nőt, aki a legfontosabb nekem. Jobban fogok vigyázni rád. - hangja halkan csengett.
- Louis... - szemeim könnyben áztak, de visszafogtam magamat. Nem akartam a nyakába vetni azt a fenenagy, érzelemtől duzzadó lelkemet.
- Tudod, hogy te vagy az egyetlen nő... akit akár most azonnal, minden akadály nélkül feleségül vennék.
Ezen megdöbbentem. Hogy feleségül venne? Most azonnal? A hideglelés kerülgetett. Nem tudtam, mit kezdjek az információval.

Nos, hosszú kihagyás után,  sokatok örömére meghoztam a HARMINCNYOLCADIK részt. Biztos vagyok benne, hogy már nem lesz sok rész, úgyhogy mindenki készüljön a blog zárására.
Remélem, azért ez a rész tetszett!
Puszi:
Szikraa.*

2014. június 1., vasárnap

*37.: Levél.~

- Szedd össze magad Eleanor! Akkor is jössz, hiába játszod a sértődöttet, tudod, hogy ez nálam nem igazán jön be - parancsolt Perrie.
- Nyugi már, elkészülök, mindjárt! - kiabáltam ki a szobámból, miközben éppen egy szilvaszín koktélruha cipzárját igyekeztem felhúzni a hátamon. Kinyitottam a szoba ajtaját, és hátat fordítottam az ott álló Perrienek. - Húzd fel, kérlek! - kértem.
Perrie felsóhajtott, majd egyetlen laza mozdulattal felhúzta a cipzárt.
A szűk ruha megemelte a melleimet, amik most, így remekül néztek ki ebben a szerelésben.
- Az igen... - Perrie csodálkozott rajtam.
- Oké. Ne tégy úgy, mintha... Na jó, mindegy - ráztam a fejemet. Belenéztem a tükörbe, és egy igazán csinos bombázó nézett vissza rám. - Készen vagyok - vettem fel a ruhámhoz hasonlóan szilvaszínű magassarkút.
Én, Perrie, és Danielle elindultunk az én kocsimmal, a többi lány pedig helyszínen fognak minket várni.
Mikor odaértünk, már rengeteg ember állt sorba a biztonsági őrök előtt. Perrie megfogta a kezemet, és Danielle-ét, és átvágott velünk az emberek sora között. Az egyik nagydarab őr kezébe nyomott egy ötvenfontos bankjegyet, aki amint pénz érte a kezét, nyitotta is nekünk az ajtót.
Mögöttünk az emberek kiabálni, morogni kezdtek, de mi ügyet sem vetve rájuk, bevonultunk a benti emberek közé.
Egyből kiszúrtam a többi lányt, Jesy-t, Leigh-Anne-t, és Jade-t. Odajöttek hozzám és mind megöleltek.
- Jó, hogy újra itt vagy - kezdte Jesy. - Hiányoztál - erősen magához szorított.
- Jó újra itt lenni veletek - mosolyogtam kissé gyászosan.
- Akkor kezdődjőn az este! Már rendeltem mindenkinek piát - visított Jade, és a bárpulthoz vonultunk, ahol már várt minket egy adag Tequila.
Felhajtottuk, és elvonultunk táncolni.
Ugráltunk, visítoztunk, és hirtelen annyira jó kedvem lett, hogy minden nyűgömet elfelejtettem, és gondtalanul telt az este.
Pár óra múlva kezdett borzasztóan melegem lenni. Kimenten a hűvös levegőre, és leültem az útpatkára, hogy egy kicsit lehűljek. De talán ezt nem kellett volna, ugyanis amint leültem elöntötték a gondolataimat a mai nap eseményei.
Néztem magam elé, figyeltem a részegen tántorgó embereket, akik mind tartottak valahová. Megláttam egy párt, akik szenvedélyesen ölelkeztek, és csókolóztak.
Halkan sírtam, miközben őket néztem. Csak visszagondoltam arra, mikor én és Louis ugyan ilyen gondtalanul, boldogan együtt voltunk. Szeretném visszakapni azokat a romantikus pillanatokat, a nevetéseket, a csókokat, az öleléseket, mindent, ami beletartozott a kapcsolatunkba.
Egyszercsak megéreztem egy kezet a vállamon. Egy másodpercre azt hittem, Louis az, de ekkor mindkét oldalamra leült egy-egy fiú.
Niall és Harry óvatos mosollyal néztek rám.
- Sziasztok! - köszöntem, miközben a könnyeimet igyekeztem eltűntetni az arcomról.
- Szia El - köszöntek ők is.
- Jó titeket újra látni. Hogy vagytok? - tettetett gondtalansággal mosolyogtam feléjük.
- Megvagyunk. És te? Bár mindketten látjuk, hogy valami nem okés - Harry.
- Élek. Elvagyok. Csak... Kijöttem picit lehűlni, semmi különös - sóhajtottam.
- Ezt olyannak add be, aki el is hiszi, mert  mi nem hisszük - Niall kacsintott.
- Oké... Csak... Folyton Louis-n jár az eszem. Ennyi - ráztam a fejemet.
- Akkor tegyél valamit, ne ülj és sírj egy útpatkán! - Harry hangja erősen utasított.
- Neki kell tennie. Neki kell harcolnia értem, nem fordítva. Ez az ő csatája, amit értem vív, nem az enyém őérte. Szeretem. Meghalok érte, de nem fogok én szaladni az ő karjaiba - vontam vállat.
- Ebben van valami - sóhajtotta Harry. - Jaj, te lány, mi lesz veled? - döntötte a vállamra a fejét, Niall pedig barátian megfogta a kezemet.
Ez a gesztus annyira meghatott, hogy könnyes lett a szemem, de visszapislogtam, nem akartam megint bőgni.
- Fiúk... Én bemegyek. Inkább próbálok felejteni. Jobb program, mint itt ülni a járda szélén, majdnem sírva - kuncogtam kínomban.
- Oké. Vigyázz magadra kislány - Niall megsimogatta a kezemet.
- Úgy lesz - feleltem halkan, majd felálltam, és otthagyva őket, betipegtem.
Azonnal magával ragadott a benti kellemes hangulat, így csatlakoztam a tömeghez, és addig táncoltam és visítoztam, míg bírtam.

[…]

Reggel iszonyat fejfájással keltem, mellettem Jade terült el, nem túl nőies pozícióban.
Mély levegőt vettem, felálltam és lecsoszogtam a nappaliba.
Senki nem volt ébren. Bevettem egy fejfájáscsillapítót, amit a nappali komódfiókjában találtam, és kimentem a konyhába. Majd' megállt a szívem, amikor Liamet találtam egy szál alsóban, egy bögre kávé társaságában.
- Jesszusom, Liam! - sikítottam fel, és elfordultam.
- Nem vagyok szégyenlős, Eleanor - nevetett fel halkan.
- Te mi a jó szent szöszt keresel a konyhámban boxerben?! - kérdeztem sokkolva a hirtelen meglepetéstől, de visszafordultam Liam felé. Tekintetemet a padlóra szegeztem.
- Őőő... Hát... Izé... Ezt Daniellevel beszéld meg, mikor felkelt - mondta zavartan.
Atya világ! Ezt nem akarom tudni, szerintem.
- Hát... Jó... Akkor én most... Felmegyek... - és gyors léptekkel eltűntem az emeleten. 
Meg akartam keresni a telefonomat, érdekelt az idő.
A táskámban kutakodtam, de mielőtt kivettem volna az iPhonet, a kezembe akadt egy papír. Kivettem, szétnyitottam, majd olvasni kezdtem a szép kézírást.

Nem kellene annyit innod. Jól tudjuk, hogy nem bírod a piát. Viszont hihetetlenül szép vagy!
xx L.W.T.

Egy pillanatra elgondolkodtam, ki lehet az a bizonyos L.W.T., de aztán rájöttem.
Louis William Tomlinson.
Felsóhajtottam, testem remegett. Értetlenül álltam a tény előtt, hogy Louis tette ezt a táskámba.
Visszaraktam a papírt, helyette pedig megfogtam az iPhonet, és feloldottam a billentyűzetet.
Bedőltem a még mindig alvó Jade mellé, és az internettel babráltam.
Nem tudtam semmi érdekeset, így lassan visszaaludtam, miközben akörül keringtek a gondolataim, hogy mit kezdhetnék Louis rejtélyes üzenetével

Nos, már túlvagyok a vizsgáimon, úgyhogy igyekszem a részekkel, de ugye még mindig csak a mobilom az egyetlen, ahonnan tudok írni, ezért lassabb a folyamat, de bizonyos szempontból gyorsabb is.
Szóval, ennek a blogomnak is nemsokára vége lesz, ugyanis már ehhez sincsen semmi ötletem. De garantáltan lesz új blogom ezután, tehát, aki szereti az firkálmányaimat, annak majd ajánlani fogom. Persze, még egy darabig lesznek frissítések, de én 2 héten belül be akarom fejezni ezt a blogom.
Hát, remélem, tetszett az új rész.
Szikraa.*

2014. május 30., péntek

*36.: Látogató.~


A csajos este Perrievel kicsit megnyugtatott. Kibeszéltük magunkat, minden gondunkat elmeséltük a másiknak. 
Másnap haza kísértem Perriet. Jó kedvem lett tőle, már nem éreztem azt, hogy legszívesebben folyamatosan bőgnék. 
Mikor hazaértem Danielle bűnbánó képpel ült a nappaliban, és egy ismeretlen, mégis ismerős parfüm illata csapta meg az orromat. 
- Ne haragudj Eleanor, tényleg nem akartam beengedni, de borzasztóan erőszakos volt. Ne kérdezz semmit, csak menj fel a hálószobádba - sóhajtott Danielle. 
Összehúztam a szemöldököm, lerúgtam a fekete sarut a lábamról, majd lassan felmentem, miközben éreztem, hogy valami kellemetlen fog történni. Feszültség gyűlt a gyomromban, majd benyitottam a szobámba, és ledöbbentem. 
Ott ült az ágyam szélén, lehajtott fejjel, de mikor meghallotta, hogy kinyílt a szoba ajtaja, felkapta a fejét. Égető kék szempár találkozott az én pillantásommal, egy percre megfagyott az idő. Csak álltam az ajtóban, megdermedve, miközben a szemébe néztem. A szívem vad vágtába kezdett, a torkomban dobogott. 
- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan. 
- Téged - felelt az én hangerőm tökéletes megfelelőjével. 
Becsuktam az ajtót magam mögött, táskámat letettem az asztalra. Felé fordultam az asztalnak támaszkodva. 
- Hiányzol. Elviselhetetlenül - sütötte le gyönyörű kék szemeit.
Louis gyötrelmes hangja visszhangzott a fejemben. És a neve. Louis. Louis. Louis. LOUIS
- Nekem nem tűnt úgy, mikor azzal a doncasteri ribanccal, Barbarával, vagy, ha így jobban tetszik, Barbibébivel faltátok egymást az utcán - mosolyodtam el gunyorosan.
- Nehogy azt hidd, hogy engem köt hozzá bármi komolyabb érzelem! Nem tudlak feledni, képtelen vagyok nem rád gondolni, Eleanor, kérlek! - sóhajtotta. 
- Nem érdekel Louis. Semmi közöm nekem ahhoz, hogy te mit akarsz attól a nőtől, vagy milyen kapcsolat van köztetek, érted, semmi közöm - morogtam.
- Eleanor, láttam, tudom, hogy fájt, hogy vele láttál. Ne tagadd!
- Ezt nem tagadtam. De, Louis, ez nem olyan könnyű. Sőt, csöppet sem az - haraptam az ajkamba.
- A rohadt életbe, felfognád végre?! - hirtelen mozdulattal felpattant, közelebb lépett hozzám. Egyetlen lépés távolságból mélyen a szemembe nézett. - Felfognád végre, hogy még ennyi idő után is te vagy az egyetlen, aki megéri a fáradtságot, a könyörgést?! - hangja picit elbizonytalanodott, kezét az testem mellett lógó kezemre tette.
- Nehezen hiszem ezt Louis - tekintetemet a földre szegeztem.
- Mit kell tennem ahhoz, hogy elhidd? - kérdi kétségbeesetten, szemei hevesen csillogtak.
- Bizonyíts Louis. Bizonyíts - feleltem komoly hangon, majd kihúztam kezemet az övéből, és kimentem a szobából.
- Mondd, hogyan bizonyítsak, hogyan tegyem meg azt, ami kell, ha még csak lehetőséget sem adsz rá? - szólt utánam, mikor már a lépcső tetején voltam.
Nem fordultam meg, mert keserves hangjától elöntötték a szememet a könnyek. Remegve fújtam ki a levegőt.
- Megtalálod a módját Louis. Nem veszem magam körbe öt méter magas betonfallal, amin keresztül nem férsz hozzám. De neked kell kitalálnod, hogyan hidald át azt az univerzum méretű távolságot, amely kettőnk közt van - hangom nem volt több, mint keserű, rekedtes, remegő suttogás. 
Még mindig nem fordultam meg, nem néztem a szemébe. Lesütöttem tekintetemet, próbáltam tudomást sem venni a forró könnyekről, amelyek a szememből kicsordulva lassan, kínzóan folytak végig az arcomon. 
- Kérlek, Eleanor, ne tedd ezt velem! - hangja alapján szinte zokogott. 
- Ha valóban vissza akarsz kapni, akkor képes vagy értem küzdeni, Louis. Nem fog pár "ti amo" és dolce complimento levenni a lábamról - sóhajtottam, de csak ekkor tűnt fel, hogy a mondatom nyomokban olasz kifejezéseket tartalmazott. - Akarom mondani: pár "szeretlek" és édes bók - javítottam ki a kis nyelvkeverésemet. 
- Rendben Eleanor. Ahogy szeretnéd - bólintott, majd lassan elhaladt mellettem. Két lépéssel az én lépcsőfokom alatt megállt, visszanézett rám. Én akaratlanul lestem vissza kék szemébe. 
Az arca könnyes volt, épp, mint az enyém. 
- Bármit megteszek, hogy újra az enyém légy. Csak, hogy tudd - mormogta halkan, arcon csókolt, majd lassan leballagott a lépcsőn.
Csak néztem magam elé. Ajka nyomán bizsergett az arcomon a bőr. Nyeltem egyet, felsóhajtottam, és visszamentem a szobámba. Louis parfümjének illata még halványan derengett a szobában. Mély levegőt véve fogtam vissza könnyeimet. Előhúztam a laptopomat a félig kipakolt bőröndből, felnyitottam, majd bekapcsoltam. 
Türelmesem várakoztam, míg a fekete alapon, ezüst színnel csillogó Apple jel villogott, majd végül megjelent a főképernyő. 
Megnyitottam az inboxot, azaz a levelezésemet, de semmi érdekeset nem találtam. Rögtön lecsuktam az iMacet, és lementem a konyhába, hogy egyek valamit. 
- Ne haragudj Eleanor! - jött utánam Danielle. 
- Nem haragszom - vontam vállat, miközben enni kezdtem egy Nutellás kenyeret. 
- Tudhatom, mi történt fent? - kérdezte óvatosan. 
- Azt mondta, bármit megtesz, hogy visszakapjon - motyogtam halkan. 
- És még? 
- Lényegében ennyi Danielle - felsóhajtottam és lerogytam az egyik bárszékre a konyhában. - Az az igazság, hogy én még mindig szeretem, és megszakad a szívem, hogy nem vagyok vele.
- Bírd ki Eleanor! Ne add fel, ne rohanj a karjaiba, mert akkor csak azt fogja hinni, hogy bármit megtehet veled. 
- Tudom Dani, de így, hogy láttam őt... A szeme könnyektől csillogott, ahogy rám nézett... Nem akarok fájdalmat okozni neki - egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy visszafogjam a feltörni készülő, tomboló érzelmeket.  
- Nyugalom El! - Danielle odalépett hozzám és megölelt. Nyugtatóan simogatta a hátamat. 
Átöleltem én is őt, úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. 
- Jót tenne most neked egy bulizás, Eleanor. Ma este elmegyünk - elengedett, rám kacsintott, majd kiment. 
- De, Dani, én... - reménytelennek tartottam folytatni, mert tudtam, hogy most felhívja Perriet, Perrie a többi lánynak, és együtt rángatnak el.
A Nutellás kenyeremet majszolgatva felmentem a szobámba, és a gondolataimba merültem, csöndben járt az agyam.


Sziasztok! 
Lám, meghoztam az újat, de már most közlöm, hogy a ballagásom, a nyár eleji utazásom és a vizsgáim miatt éppen, hogy fogok majd tudni hozni új részt, szóval ne csodálkozzatok, ha ritkán hozok frisset!
Remélem, maradok PlaceTimerek, és Szikrátorok! 
Puszi:
Szikraa.*

2014. május 13., kedd

*35.: Erős barátság.~

- Hol van? - hallottam a földszintről egy ismerős női hangot, mikor felkeltem. Megremegett szívem.
- A szobájában. De eléggé ki van borulva a történtek miatt - Danielle hangja aggodalmasan csengett.
- Látni akarom. El akarom mondani neki, hogy... - a reszketeg hang megszakadt és mély levegőt vett. - Felmegyek hozzá - mondta, és lábak gyors topogását hallottam a lépcsőn, majd mintha az illető tétovázott volna, de végül a kilincs lassan lenyomódott és egy hosszú, barnásszőke hajjal keretezett, meseszép arc jelent meg az ajtóban.
Az ajkamat harapdálva, a párna sarkát babrálva, törökülésben gubbasztottam az ágy szélén.
A rám meredő jégkék szempár fagyosból, meleggé vált, ahogy felmérte az állapotomat. Szemöldökét összevonva, aggódva, mégis kérdőn nézett rám.
- Bejöhetek? - kérdezte halkan.
- Persze - feleltem, és próbáltam kisajtolni egy mosolyt.
Ő belépett, becsukta maga mögött az ajtót, majd odajött az ágyamhoz és leült a szélére.
- Azzal a szándékkal jöttem fel, hogy jó alaposan a nyakadba zúdítom azt, amit hónapok alatt átéltem. De most, hogy ennyire kikészülve látlak, nem biztos, hogy jó ötlet lenne... - sóhajtott.
- Perrie, meg kell értened az akkor hozott döntéseim miértjét - suttogtam rekedten.
- Én csak azt nem értem, hogy a barátaidat miért hagytad itt. Eleanor, van fogalmad arról, mit okoztál? Bíztunk benned, erre te eltűnsz, Danielle pedig semmit nem mondott - Perrie hangja remegett, szemei könnyektől csillogtak.
- Én kértem meg, hogy senkinek ne mondjon semmit. Ne őt hibáztasd azért, mert azt tette, amit kértem tőle! Hidd el, magamnak sem fogom soha megbocsátani ezt a döntésemet, de, ha már elmentem, legalább megmaradt annyi méltóságom, hogy új életet kezdjek - a fejemet ráztam, és elmosolyodtam a saját hülyeségemen.
- Csalódott, szomorú, és zavarodott voltál. Louisval összetörtetek mindent egymásban. De a mai napig nem értem meg, hogy a barátaidat minek kellett itt hagyni. Ezt soha sem fogom neked megbocsátani - mondta, de hangja nem volt több keserű suttogásnál.
- Nem is várom, hogy megbocsáss. Sőt, semmit nem várok. Nem érdemlem meg, hogy még most is foglalkozz velem. Őszintén, nem is értem, miért teszed - lehunytam a szememet, de egy könnycsepp kiszabadult a szememből és végigfolyt az arcomon. 
- A barátnőd vagyok Eleanor. A barátoknak az a dolga, hogy elfogadjanak, minden hibáddal és vétkeddel együtt. Én ezt teszem - nézett fel ujjairól Perrie, és láttam, hogy az ő arcát is könnyek áztatják.
- Nem tudom, mivel érdemeltem ki a szeretetedet, de köszönöm. Mindent köszönök - ismét lehajtottam a fejemet és hagytam, hogy az arcomon lévő könnyek lecsöppenjenek a combomra.
- Eleanor... - Perrie felsóhajtott és hirtelen megölelt.
Tele volt szeretettel, megkönnyebbüléssel, de éreztem benne egy csepp haragot is.
 Visszaöleltem, karom erősen köré fonódott. Jó érzés volt végre Perrie közelében. Mellette lennem mindig megnyugtató volt. Olyan volt, mint egy két lábon járó nyugtató kapszula és energiabomba egyszerre.
Egy kis hatásszünet után elengedtük egymást, majd pár percig csak ültünk.
- Eleanor... Meddig leszel Doncasterben? - kérdezte halkan.
- Fogalmam sincs - ráztam a fejemet. - Csak azt tudom, hogy minél tovább akarok itt lenni - sóhajtottam.
- Találkoztál Louisval?
Gondolataimban megjelent az a fájó pillanat, mikor csak ott álltunk egymással szemben, szótlanul. Összeszorítottam a fogaimat, lehunytam a szemeimet, majd elengedtem a feszültséget.  
- Igen - feleltem.
- Megrázó volt? 
- És ezzel még nem mondtam semmit. Nincs annál rosszabb érzés, mikor azt látod a város ribancával csókolózni, akit a legjobban szeretsz. Nagyon kiborultam - sóhajtottam. 
- Elhiszem. Sajnálom, hogy rögtön erre kellett hazajönnöd - fogta meg a kezem. 
- Nem számít - rázta a fejemet. - És mi a helyzet veled, meg Zaynnel? -kérdeztem, ahogy eszembe jutott Perrie másik fele. 
- A szokásos. De már nem veszekszünk annyit, mint régebben. Tudod, Zayn próbált hozzám alkalmazkodni, míg én idegbeteg voltam miattad. Ez talán kicsit erősebbé tett minket - mosolyodott el kicsit. 
- Örülök, hogy boldog vagy - mosolyogtam rá. 
- Így, hogy visszajöttél, már teljesen, mindennel kapcsolatban boldog vagyok - pillantott rám. - És remélem, te is boldog leszel - kissé megszorította a kezemet, de nem erősen. 
- Per ora quanto possibile sono felice, Perrie.
- Nem beszélek folyékonyan olaszul. Sőt, nagyjából semennyire nem beszélek olaszul - nevetett fel.
- Bocsánat! Olaszul beszéltem? Ööö... Csak azt mondtam, hogy amennyire most lehetséges, boldog vagyok, Perrie. 
- Remélem, azért ennél boldogabb is leszel - kacsintott. 
- Igyekszem - haraptam az ajkamba. 
- Egyébként, nevetni fogsz! Tudod, Louis-t milyen főiskolába küldte a drága anyuci? - már ő is kuncogott. 
- Na? - néztem kérdőn. 
- Katonaiba. Pár évet lehúz ott, és lehet, hogy még be is sorozzák - nevetett Perrie. 
Én ezen valahogy nem tudtam nevetni. Összeszorítottam a számat és néztem magam elé. Ez szinte egyenlő azzal, hogy az anyja a halálba küldi a fiát.
- Ez nem vicces Pezz. Tudod, hogy ez mit jelent? Louis akár meg is halhat. Jól tudhatod, mit jelent katonának lenni - mondtam. 
Perrie elkomorodott és talán, mintha elgondolkodott volna. 
- Igazad van - nyelt nagyot.
- Nem akarom elveszíteni, még akkor sem, ha sosem volt az enyém - ajkam és hangom megremegett a mondat közben. 
- Ne gondolj erre! Menjünk el valahová ma, inkább! - csillant fel Perrie szeme. 
- Perrie, kérlek.... nekem nincs most hangulatom semmihez. Csak itt akarok feküdni és a plafont bámulni, miközben valami szar zene megy a háttérben - prüszköltem elkenődötten. 
- Ez esetben veled tartok. Már, ha szeretnéd. Lenne mit mesélnem neked az elmúlt tizenegy hónapról. És addig sem jár olyan dolgokon az az okos kis buksid, amiken nem kéne - megpaskolta a fejemet. 
- Ha szeretnél, akkor tarts velem! Jobb valaki mással, mint egyedül - helyeseltem. 
- Akkor hazamegyek pár cuccomért, és már itt is vagyok - felállt mellőlem, majd adott egy puszit a fejemre. - Jó, hogy újra itt vagy, Eleanor - mondta, majd kisétált a szobából. 
Én hátradőltem az ágyon és mindazon agyaltam, amit Perrie mondott. 
Az anyja? Komolyan az anyja zavarta el Louist katonai főiskolára? Nem vagyok képes felfogni! Ez olyan, mintha fegyvert fogna a gyereke fejéhez, és meghúzni készülne a ravaszt. 
Ez a hasonlat pedig éppen azt tükrözi, amit legszívesebben én tennék a drága Tomlinson mamával. 

Sziasztok! 
Remélem, tetszett a rész, elnézést a hosszú kimaradásért! 
Véleményeket kérek!
xxSzikraa.♥*

2014. április 10., csütörtök

*34.: Keserédes.~

" Egyetlen pislogás és forró könnyek csorogtak végig az arcomon, miközben pillantásom megakadt rajtuk. Satufékkel megálltam, fejemet a kormánynak támasztottam és hangos zokogás tört ki a torkomból. "

Csak sírtam és sírtam. Danielle meg sem szólalt, látta ő is, amit én. Csak kezét tette a hátamra és megnyugtatóan simogatott.
Egész testemben remegtem. Darabokra tört a lelkem. Az én hibám minden. Legszívesebben megöltem volna magamat, hogy elmeneküljek a kínok elől, amit ez a látvány nyújtott.
Louis. Louis egy másik nő karjaiban. Az a másik nő pedig nem volt más, mint az a helyi ribanc, Barbara, más néven Barbibébi.
Tisztán emlékszem Louis szavaira, mikor azt mondta, hogy a nyomomba sem ér ez a lány és, hogy soha nem jönne vele össze. Hát ezek szerint mégis felér velem és összejött vele.
Ez szíven ütött. Perzselte, szinte megégette a lelkem maradékát a látvány és az emlék. Olyan erővel haraptam alsó ajkamba, hogy éreztem a friss vérem ízét. Igyekeztem elfojtani azt a mélyről jövő, őszinte és vigasztalhatatlan zokogást, amit egy ideje magamban tartok már.
Kinyitottam a kocsi ajtaját és kiszálltam. Nem tudtam kontrollálni, mit teszek. Az agyam felhagyott a munkával, helyette a szívem vette át az irányítást. Ezt nem kellett volna hagynom.
Öblös léptekkel indultam meg Louis és Barbara felé.
- Eleanor! - hallottam meg Danielle riadt hangját magam mögött.
Úgy tűnik, túl hangos volt, mert Louis szinte azonnal felkapta a fejét. Szemei izgatottan csillogtak.
Édes istenem, azok a kék szemek!
Pillantásának hatására földbegyökerezett a lábam, a lélegzetem elakadt. Szívem olyan erősen, hangosan és gyorsan kezdett verni, mint még soha. A fülemben hallottam a vérem száguldását, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett.
- Louis - akaratlanul is, suttogva nyögtem a nevét.
Testem remegni kezdett. Alig álltam a lábamon. Kapkodtam a levegőt, ami úgy égette a torkomat, mintha forró vizet innék.
Miért vált ki belőlem még mindig ilyen reakciót?
Pillantásom elszakadt Louis hihetetlenül gyönyörű kék íriszétől, melyet úgy hiányoltam,  és Barbara felé vándorolt, aki bosszúsan nézett rám.
- Minek jöttél vissza? Miért nem maradtál Olaszországban? Megrohadhattál volna ott! - hördült rám, hirtelen.
Louis haragos pillantást vetett Barbarára.
- Ezt meg ne halljam még egyszer Barbara - Louis úgy nézett a lányra, mintha az olyat mondott volna, ami a legnagyobb vétség a világon. 
- Eleanor, gyere, menjünk! - rángatott a karomnál fogva Danielle. 
- Louis - a neve ismét kicsúszott a számon. Akaratlanul. 
A szemem könnyben ázott. A viszontlátás keserédes örömét a számban éreztem.
Nagyon nehezen maradtam a helyemen és tartottam vissza magamat, hogy ne ugorjak a nyakába és csókoljam meg. 
- Eleanor, gyere már! - barátnőm egyre erősebben rángatott visszafelé.
Hallottam a szívem dobogását. Olyan hevesen, mint ezer vágtázó ló patkójának dobogása. És mindezt süketítően hallottam a fülemben. 
Ő nem szólt semmit, csak engem nézett. Szeme izgalomtól és valami felismerhetetlen érzelemtől csillogott. Talán értetlenség? 
- Eleanor, ha nem jössz, én esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - fenyegetett Danielle ideges hangon. 
Mély levegőt vettem és elfordultam Louis kék szemeitől. Ugyanolyan gyors és hosszú léptekkel mentem vissza  akocsihoz, mint ahogy érkeztem. 
Beültem a volán mögé és tenyerembe temettem az arcomat. 
Én tuti, nem vagyok százas. Fogtam magam, és odamentem hozzá? Komolyan? 
Meg kellett csípnem magam, hogy megbizonyosodjam arról, hogy nem álmodom. Hát sajnos nem álmodtam.
Olyan jó volt látni! Ismét kék szemeibe nézni, újra, közelről látni azt, amibe beleszerettem. Szívem dobogása kissé alábbhagyott és légzésem is lassult, testem remegése lankadt. 
- Eleanor - nézett rám sajnálkozón Danielle. 
- Ne most Dani, kérlek szépen! - emeltem fel a kezem. 
Szaggatottan sóhajtottam egyet és egy néma könny csordul ki a szememből. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most örömkönny volt, vagy valami más. Forrón folyt végig az arcomon, a szememtől az államig, ahol aztán lecsöppent. 
Minden előzmény nélkül beindítottam az autót és padlógázzal elindultam.
Még két utcán kellett bekanyarodnom, aztán a ház előtt álltam meg. Mielőtt kiszálltam, mély levegőt vettem. 
A házba belépve rend és tisztaság várt. Tökéletes volt. Mintha most érkeztem volna ide először, leszámítva az 5 perccel ezelőtti történteket. 
- Danielle, most... egy pici... időre van szükségem. Nemsokára... Majd lejövök. Ne... ne zavarj, kérlek - csak ennyit vetettem oda neki, nehezen visszafogva könnyeimet, majd gyorsan, kettesével véve a lépcsőfokokat felmentem a szobámba. Hideg volt és üres. 
Levetettem magamat a hideg ágyra és zokogásban törtem ki. Arcomat a párnába temetve csak sírtam, sírtam, sírtam és sírtam.

Remélem, tetszett! 
Igyekszem a következővel! 
xxSzikraa.♥*

2014. március 24., hétfő

*33.: Év vége.~

/11 hónap múlva./ 

Sok minden megváltozott körülöttem, bennem, és távol tőlem is.
Számtalan alkalommal kerestek doncasteri barátaim. Egyedül Perrie maradt kitartó, és a mai napig minden áldott nap keres.
Mikor egy SMS-ben közöltem vele, hogy egy kis egyedüllétre vágyom, egy hónapig nem keresett. De nem felejtett el.
Bennem, rajtam a változások elég feltűnők.
Szinte folyékonyan megtanultam olaszul, hiába, ha az ember közel egy évig javarészt csak olaszok között van, megtanul egyet, s mást. Én a nyelv mellett megtanultam az eredeti bolognai spagetti receptjét. Az embernek sok ideje van, ha az egyetemi tanulmányok mellett, mindent tökéletesre fejleszt.
Danielle a doncasteri házamban lakik. Neki nem kellett egyetemre mennie. Mázlista.
Még két napom van az egyetemen. A repülőjegyeim megvannak, Manchesterbe megyek, átszállással, ami Londonban lesz.
Csak ülök az egyik dékán óráján, ami nem más, mint a matek.
-Miss Calder, tudja erre az egyenletre a megfejtést? - kérdezi, természetesen olaszul.
-Öömmm... - húzom el a számat, és tekintetemet a hatalmas táblára szegezem. - A középfokú tényezőt lefokozzuk egy egyszerű rövid egyenlettel, így megkaphatjuk azt a számsort, amely segítségével megbecsülhetjük a felsőfokú tényezőt. A becsült értéket elosztjuk a lefokozott tényező utolsó két számával, megkapunk egy számot, ami feltehetőleg a végeredmény lesz - magyaráztam.
A diákok mind tátott szájjal néztek. Mindenki tudja, hogy Brit vagyok, mégis szinte tökéletesen beszélek olaszul.
A tanár helyeslően bólintott, majd tovább magyarázott a tanulóknak.
A csengő élesen harsant fel, ahogy vége szakad az órának. Fellélegeztem, és lassan, a többi diákkal együtt felálltam, összeszedtem a cuccaimat, és elindultam vissza a kollégiumi szobámba.
A csomagjaim már készen álltak, csupán arra a két napra elegendő ruha volt elöl hagyva.
Leültem az ágyra, elővettem a laptopom, bekapcsoltam. Miután az Apple ikon villogása eltűnt, megjelent a háttérképem, amin Danielle, Pezz, és a többi lány van. Danielle küldte még 3 hete.
Hiányoztak. Hiányzott mindenki. Louis emlékét szinte lehetetlen volt eltüntetni agyamból. Beleégett. Még mindig szerettem, és erre minden áldott nap rá kellett döbbennem.
Ahogy duplán rákattintottam a Safari böngészőre, az megnyílt, elém hozva a twittert. Bejelentkeztem, de nem volt semmi új, ami érdekelt volna.
Igazából egyik közösségi oldalon sem volt semmi, ami felkeltette volna az érdeklődésem.
Elterültem az ágyon, és vártam a szobatársamat, Mia Grey-t. Ő is angol anyanyelvű, de amerikai. Aranyos lány, mosolya mindig szinte égetően gyönyörű, 100 wattos, fehér fogai pedig, majdhogynem világítanak a fényben.
Ahogy a szépség belépett a szobába, szinte kézzel tapinthatóvá vált a jókedv.
-Szia, Eleanor - vigyorgott rám.
-Mia - biccentek kicsit mosolyogva. - Mizujs? - kérdeztem, miközben a "lakásunk" konyha részébe mentem.
-Semmi különös, az a paraszt biológia tudomány tanár nem ad ötöst az évvégimbe, egyetlen rossz jegy miatt. Az mi?! - kerekedik ki a szeme, miközben teljesen fel van háborodva.
-Szép. Én mindig is utáltam azt a görény Dr. Prescott-ot. Egy gyökér az a nő - forgatom a szemem.
-Ne is mondd - Mia.

/2 hét múlva/

Ma visszamegyek. Visszamegyek oda, ahonnan egyenes úttal indultam Olaszországba. Manchester zsongását magam mögött hagyva ültem be az autóba, amit még a legutóbbi születésnapomra kaptam, és Danielle volt olyan szíves elhozni Manchesterbe. 
Ahogy magamra csuktam az ajtót hirtelen emlékek csaptak meg. Olyan emlékek, amelyeket sikerült egy ideig nélkülöznöm, de most, a kocsi illatát érezve akaratlanul is feltörtek bennem azok az emlékképek. 
A Mercedes terepjárónak még mindig új autó illata volt, hiába, hogy sokáig nem volt használva.
Szinte beleszédültem az emlékek és az illatok áradásába. Mély levegőt vettem, teleszívtam a tüdőmet az illattal, majd beindítottam a kocsit. Danielle mellettem ült, halványan mosolygott, és kezét az enyémre tette. 
- Minden rendben lesz El. Viszont Perrie kis híján megölt, hogy mondjak el neki mindent, úgyhogy legalább vele találkoznod kell - húzta el a száját. 
- Meglátom. Egyelőre attól tartok, hogy vasvillával fognak kikergetni a városból, amint megtudják, hogy ott vagyok... - forgattam a szememet. 
Miközben mosolyogva integettem a szintén integető apámnak, a gázra léptem és elhajtottam. 
- Bolond vagy - nevetett Danielle. - Istenem, annyira hiányoztál te idétlen, elmebajos, elvetemült nőszemély! - ölelte át az egyik karomat, amelyik éppen nem feszült görcsbe az idegességtől. 
Az utat Doncasterig nehézkesen, félve tettem meg. Mikor megláttam az előttünk terebélyesedő DONCASTER táblát az autópályán, a gyomromban pici pillangók kezdtek el csapkodni, fejbőröm bizseregni kezdett.
- Nyugi Eleanor! Semmi baj nem fog történni - mosolygott rám Danielle.
- Te könnyen beszélsz - sóhajtottam.
A szívem szinte kiugrott a helyéről, mikor megláttam valamit, amit soha nem akartam. Szemembe könnyek tolultak, a levegőt gyorsabban és nehezebben vettem. 
Egyetlen pislogás és forró könnyek csorogtak végig az arcomon, miközben pillantásom megakadt rajtuk. Satufékkel megálltam, fejemet a kormánynak támasztottam és hangos zokogás tört ki a torkomból. 

Bocsánat a késésért, de remélem, ez a rész valamelyest engesztelt benneteket. 
Igyekszem hozni a következőt. 
xxSzikraa.♥*

2014. március 6., csütörtök

*32.: Repülő.~

Másnap reggel a telefonom ébresztőjének éles sípolására keltem. Mély levegővétellel felültem az ágyon és körbenéztem az üres szobában.
Felsóhajtottam, majd kimásztam az ágyból.
Elkezdtem készülni. Felöltöztem, megfésülködtem, fogat mostam és sminkeltem.
A dolgaim végeztével nehéz szívvel lecammogtam az emeletre.  Felsóhajtottam, majd kieresztettem a hangomat.
-Apu, Danielle, kijöttök velem a reptérre?
-Igen! - feleltek kórusban és azzal a lendülettel le is rohantak az emeletről.
-Vezetek én - mondtam és a kezembe vettem a kocsi kulcsait.
Ezzel együtt elkezdtem kivonszolni a három hatalmas bőröndömet.
-Hadd segítsek! - kapott ki egyet a kezemből Danielle, apám pedig átvette a másik kettőt.
-Ó, köszönöm - mosolyogtam, majd bezártam az ajtót, és elindultam a kocsihoz, aminek én nyitottam ki a csomagtartóját.
Apu betette a bőröndöket, majd becsukat a csomagtér ajtaját.
Mindenki beült az autóba, apám az anyósülésre, Danielle pedig hátra. Én, ugye egyértelműen a volán mögé ültem.
Lassan, de biztosan beindítottam a motort, majd a gázra léptem. Olyan gyorsan hajtottam, mint Louis annak idején. Nem akartam látni a mellettem elsuhanó tájat, a hegyeket, dombokat, zöld fákat, a kis erdőt, amelyhez rejtélyes legendák köthetőek a környékbeliek között, és a házakat, amelyekben olyan emberek élnek, akiket elmulasztottam megismerni...
Bánni fogom, hogy itt hagytam mindent és mindenkit csak úgy, egyetlen szó nélkül. De nem baj. Nem baj, mert teljesen új életet fogok kezdeni mindenki nélkül. Vállalom a bűntudatot, még ha az életem végéig is kísérteni fog. Vállalom a depressziót, hiszen az nem tart sokáig. Ha mégis, akkor is csak átmeneti.
Vállalom azt, hogy azok, akik most még a barátaim, azok két hónap múlva, - vagy még annyi sem, - majd látni sem akarnak, tudni sem akarnak rólam.
Túl élem, ha túl akarom élni.
Az utat némán vezettem végig. Senkihez nem szóltam egyetlen szót sem, csak figyeltem az utat, amely puha simasággal szántotta a gyönyörű táj talaját.
Teljesen magával ragadott a száguldás. Hiába volt nyíl egyenes az út, hiába fájt minden méter, amin túl hajtottam, élveztem, hogy a fák, a bokrok és a fű, egyetlen zöldes pacává összefolyva futottak el az ablak mellett, mintha a zöld szín különböző árnyalatai versenyt vívnának egymással.
A repülőtér már látszott a fák sűrű lombjai között. Közelinek látszott, de tudtam, hogy még legalább 10-15 perc odaérni, bár az én jelenlegi vezetési tempómban csak 5-8 perc lesz.
Mély levegőt vettem és nem törődve az utasaimmal, gyorsítottam.
A műszerfalon elegánsan virító sebességmérő mutatója már a 220-as számjegyet súrolta. Életemben nem mentem még ilyen gyorsan.
-Eleanor, jobb lenne, ha lassítanál. Ez veszélyes - mondta Danielle aggódva, mikor meglátta a sebességmérő mutatót.
-Dehogy veszélyes! Tudok vezetni! - mosolyogtam, de közben rá sem néztem.
-Kicsim, te mióta vezetsz így? - kérdezte apám kikerekedett szemekkel. 
-Semmikor óta. Csak most jól esik ilyen sebességgel menni - feleltem halkan. 
Nem mondott senki semmit, csak a krémszínű bőrülésbe süppedve, csöndben ültek tovább. 
Valóban nem telt el sok idő, mire odaértünk a repülőtérre. 
Kiszedtük a cuccaimat a csomagtartóból és bementünk a hatalmas váróépületbe, majd kiváltottuk a neten lefoglalt jegyeimet.
Éppen csak leültünk az egyik székre, megszólalt a hangosbemondó.
~A 999-es Olasz, milánói járat utasai kérjük, kezdjék meg a csekkolást! ~ 
Erre felpattantam és a kezembe kaptam a jegyemet, majd Danielle és apám felé fordultam. 
-Vigyázzatok magatokra... - öleltem meg mindkettejüket. 
Még adtam nekik pár puszit, és Milánó felé vettem az utat. 

[...]

Ahogy a repülő felszállt, rádöbbentem, hogy még a dupla ülésen is egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Hát, mindenesetre elkezdem a gyakorlást Milánóra, hiszen ott sem lesz nagyobb társaságom párféle kajánál.
A hajam egy laza copfba volt kötve, talpaim csupaszok voltak. Nem fáztam. Nem fáztam, de egyedül voltam, ami belülre olyan hűvös és sivár érzést kölcsönzött. 
Lassan, halkan lélegeztem, miközben az ablakon bambultam kifelé. Figyeltem a repülő mellett lassú tempóban elhaladó, vattacukor puhaságú felhőket. Ismét akaratlanul is előtörtek bennem az emlékeim. Egyszer csak bevillant egy pillanat, amin Louis hangosan nevet. 
Akkor olyan jó volt őt boldognak látni. Boldognak, gondtalannak, minden valaha volt problémát elfeledve... Akkor még úgy láttam őt, mint az életem legnagyobb csodáját. De ő mindig az marad. Egy csoda, amit eldobtam magamtól. Hiába, továbbra is magamnak adok igazat. Makacs személyiség vagyok. De akkor én is teljesen boldog voltam, mikor Ő ott volt, és Ő is az volt, mikor én ott voltam.
Most pedig... a szívemet, mintha ezer tű szurkálná, mintha lassan kínozva perzselnék minden egyes pocikámat. Egyszerűen nem tudtam szabadulni az érzéstől, amit az emlékek okoztak. Emlékek, amelyeket mélyen el akarok temetni magamban, de tudom, hogy olyan mélyen sosem tudnám, mint azt én szeretném. Sosem lenne elég erőm hozzá. Így is... így is még rá gondolni is nehéz. Fizikailag nehéz. Az agyam egy pillanat alatt rákapcsolódik minden egyes elraktározott emlékre, akaratlanul is, de ilyenkor olyan érzésem van, mintha a csontvázamat millió tonnás súly nyomná, és mintha már csak egyetlen végtelen másodperc tartaná vissza attól, hogy mind a 206 csontom apró porrá zúzódjon. 
De ez nem következik be. Nem következik be, mert az a másodperc, ami elválaszt a végtől örökké tart. Azt hívják az emberek szenvedésnek. 
Még mindig a felhőket néztem. Közben folyamatosan olyan gondolatok jártak a fejemben, mint az előzőek, azok alatt pedig Louis arca villogott, mint valami rémkép, amin egy angyal szerepel. 
Szinte észre sem vettem, hogy a könnyeim ismét patakzottak az arcomon, felhúzott lábaimon lévő nadrágon pedig sötét foltot színeztek. 
Hátradőltem, behunytam a szememet és próbáltam minél hamarabb elaludni, hogy a gondolataim kicsit elterelődjenek...

/Később/

Éppen felébredtem, mire szóltak, hogy hamarosan leszállunk. Felkészültem a leszállásra. 
Leszállás közben a gyomrom felkavarodott, alig tudtam visszafogni, hogy ne jöjjön ki az, aminek nem kéne kijönne. 
Végre szilárd talajt érve mélyet szippantottam az olasz levegőből, majd mikor már a repteret is elhagytam, egy taxiba ültem és elindultam a kollégium felé.

Sajnálom a sok késést, de remélem ez a meglehetősen hosszú rész kárpótolt benneteket! :) 
Kommentbe véleményeket légyszi! 
xxSzikraa.♥*

2014. február 23., vasárnap

*31.: Elmegyek.~

*Eleanor Calder szemszöge*

Hangosan sírtam végig az egész napot. 
Délután három körül felugrottam és elkezdtem összeszedni a szobámban az olyan dolgokat, amik Louishoz kötnek. Fényképek, tárgyak, minden, ami egy kicsit is emlékeztet rá.  De sajnos egyet sosek távolíthatok el. Az emlékeimet. Azok örökre megmaradnak és minden pillanatban szinte perzselik agyamat. 
Zokogva rogytam térdre a szobámban, miközben összetéptem egy papírt, amit még unalmamban rajzoltam Louisról. 
-Mi történik velem?! - kiabáltam teli torokból, zokogva, miközben a hajamat markoltam.
Erre csak gyors lépteket hallottam és apám és Danielle már a szobában is voltak. 
-Valami baj van El? Miért kiabáltál olyan hangosan? - kérdezte pánikolt hangon Danielle. 
-Semmi. Semmi, csak az egész életem egy szar! Utálom az egészet, utálok mindent, elegem van! - álltam fel és belecsaptam a falba. 
-Héé, héé, kicsim, nyugalom! - húzott hátrébb a faltól apám. 
-El akarok menni... Milánóba! - mondtam zihálva.
Mintha légszomjam lett volna. Kapkodtam a levegőt, a szívem hevesen vert, szédültem, remegtem egész testemben.
-Minek? - Danielle. 
-Itt akarom hagyni Doncastert. Úgyis nemsokára kezdődik az egyetem... Én nem bírok itt lenni - fakadtam sírva megint. 
-Szakítottál Louisval? - kérdezte apám. 
-Igen - bólogattam, miközben halk választ adtam. - De... Hagyjatok kérlek! Egyedül akarok lenni - néztem mereven magam elé.
 Apám és Danielle lassan kiballagtak a szobámból, én pedig ismét térdre ereszkedtem.
Nem tudtam, most mit kéne tennem, kivel kéne beszélnem... Semmit nem tudtam, komolyan.
Ekkor eszembe jutott, hogy Milánóban az egyetemen, ahová felvettek van egy kollégium. Szeptemberben amúgy is el kellene mennem oda, de, ha jól tudom, akkor előbb is be lehet költözni a koleszba.
Felkaptam a laptopomat és miután bekapcsolt kikerestem az iskola weblapját és olvasgattam. Kerestem rajta valamit, ami arra mutatott volna, hogy az ötletem mégsem olyan nagy baromság.
Végül csak egy telefonszámot találtam, ami a kollégiumi igazgatóé volt.
Felkaptam a telefonomat és, miután bepötyögtem a számsort a fülemhez emeltem a készüléket.
Néhány másodperc múltán a csengés megszakadt és egy kedves női hangot hallottam.
-Sono Isabelle Di Palma, Milano Moda università capo del collegio. Come posso aiutare? - vette fel olaszul a telefont. [Szerk.megjegyz.: Jelentés: /Isabelle Di Palma vagyok, a milánói egyetem kollégiumvezetője. Miben segíthetek?/]
Eg pillanatra megijedtem, de rájöttem, hogy egy ilyen kollégiumvezetőnek kell tudnia angolul.
-Jó napot, én Eleanor Calder vagyok, és nemrégiben kaptam egy levelet az iskolától, amelyben közölték, hogy felvettek - kezdtem.
-Igen? Akkor gondolom ezzel kapcsolatban keres. Mi lenne a problémája? - kérdezte erős olasz akcentussal Isabelle.
-Hát, ez nem is igazán probléma, inkább egy... kérdés. Mégpedig arra lennék kíváncsi, hogy lehetséges-e az, hogy jóval a tanév kezdete előtt beköltözzek a kollégiumba? - kérdeztem kissé félve a nemleges választól.
-Természetesen, igen. Mindössze 3 nappal előtte egy telefonhívással jeleznie kellene, hogy be szertetne költözni - felelt a nő kedvesen.
-Nos, akkor amennyiben lehetségesén most ezt megteszem. Ha minden jól megy, egy héten belül már Milánóban vagyok - mondtam.
-Rendben, akkor bejegyzem magát. Diktálja legyen szíves a nevét és a születési adatait! - szólított.
-Eleanor Calder, Manchester, 1992, Július 16. - tettem, amit kért.
-Rendben, akkor várom egy héten belül a kollégiumba - mondta Isabelle.
-Köszönöm! Viszlát! - és letettem.
Eldőltem az ágyamon és gondolkoztam. Senkinek nem akartam szólni, hogy elmegyek. Maximum apám és Danielle tudhat róla.
Felálltam és lementem az emeletről.
-Apa, Dani! Itt vagytok? - kérdeztem halkan.
-Igen! - hallottam meg apám mély, mennydörgésszerű hangját a nappaliból.
-Elmegyek - jelentettem ki, ahogy beléptem a nagy nappaliba.
-Mégis hová? - kérdezte apám kikerekedett szemekkel.
-Milánóba. Úgy döntöttem, korábban beköltözöm a kollégiumba. Viszont... Megkérlek titeket, hogy ne beszéljetek erről senkinek sem. Sem Perrienek, sem Zaynnek, sem senkinek a barátaim közül. Louisval pedig, ha lehet ti is szakítsatok meg minden kapcsolatot. Egy héten belül meg már Milánóban leszek - mondtam.
-Ez komoly El? Képes vagy itt hagyni ezeket az embereket? Még... még, ha itt nem is Louisra gondolok, de Perrie és a többiek... Szó nélkül akarod itt hagyni őket? - kérdezte Danielle elképedve.
-Igen Dani. Szó nélkül jöttem, szó nélkül megyek. De, ha szeretnél, akkor te ideköltözhetsz. Majd... talán néha vissza fogok járni ide - sóhajtottam. - Megyek, lefoglalom a repülőjegyemet - motyogtam és lassan felballagtam a szobámba, ahol az internet és a laptopom segítségével lefoglaltam az utazáshoz szükséges dolgokat.
Végül elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Két jó nagy bőröndöt teli pakoltam ruhákkal, könyvekkel, és még pár tárggyal, ami fontos számomra.
A szobám szinte teljesen üres volt. Minden olyan dolgot elpakoltam, ami nem kötött az itteni élethez és nem emlékeztetett Louisra.
Aztán lecibáltam az emeletről a bőröndöket, mire Dani és apám még jobban elcsodálkoztak.
-Ma mész? - kérdezte Danielle.
-Holnap. Figyeljetek, nem akarom, hogy bárki tudjon róla. Tudom, már mondtam, de ne beszéljetek rólam senkinek sem. Ha valaki kérdez rólam bármit is, akkor térjetek ki a kérdés elől. Ez az én életem. Én dolgom - mondtam halkan.
-Rendben - mondták egyszerre.
Mély levegőt vettem és visszaballagtam az emeletre. Könnyeim halkan potyogtak a padlóra, miközben kinéztem a szobám ablakán.
Doncaster.
Doncaster, a város, ahol újjá születtem. Ahol olyan barátokra tettem szert, amilyenek nem sok embernek adatnak meg.
És olyan szerelemre, ami szinte végig csak hazugság volt. Szerettem Louist. Még mindig szeretem. De nem ő nem ismer.lehet, sőt biztos, hogy szeret. De nem ismer. Nem ismert annyira, amennyire egy kapcsolathoz kellene. Nem ismer annyira, amennyire szeretne ismerni. Hiába mondja azt, hogy nem így van, belül ő maga is tudja, hogy ez az igazság. Kegyetlen, de sajnos ez az igazság.
Elmerengtem az ablakomból nyíló látványban. Háztetők, kémények, fák, és a kék ég. Elláttam a doncasteri templomig. A nagy, terebélyes épület tetején egy kereszt díszelgett. A Nap fénye büszkén csillogott rajta, amitől még varázslatosabb lett az egész. Egy pillanatra mintha a szívemet tépte volna a kilátás. Visszaemlékeztem arra, hogy miket éltem itt át azalatt a kis idő alatt, míg itt voltam. Fájt visszaemlékezni, mert a legtöbb dologban benne volt Louis.
A bulik, amiket a barátaimmal átéltem, mind felejthetetlenek.
A délutánok, amit Louisval kettesben töltöttünk, pusztán azért, hogy a pillanatnak és egymásnak éljünk, még akkor is a legszebbek, ha fájóak már.
A gyomrom szinte görcsbe rándult, ahogy láttam a főúton Louis autóját végigsuhanni. Fogaimat összeszorítottam és lehunytam a szememet. Remegés futott végig egész testemen.
Mostantól mindig ez lesz, ha csak rá gondolok is?
Egy halk, fájdalmas nyögés csúszott ki a számon. A hangom megviselt volt, a könnyeim még jobban potyogtak a szememből.
El akarok innen tűnni. Itt akarok hagyni minden rohadt fájó emléket, mindenkit, akik valaha is ide kötöttek.
Itt fogom hagyni ezeket. Nem kétséges. Örökre.

Sziasztok! 
Látjátok, tegnap visszajöttem a wellnessből és egyből nekiálltam írni, mint azt korábban mondtam, most újult erővel álltam neki a dolgoknak. 
Hát, remélem, tetszett!
Nem tudom, mikor lesz kövi, de igyekszem. :)
Csók: xxSzikraa.♥*

2014. február 18., kedd

Figyelem!

Sziasztok!
Sajnos ezen a hétvégén nem fogok tudni újabb rész hozni, mert el kell utaznom Cserkeszőlőre, egy Wellness hétvégére, kicsit pihenni. Ezt követően újult erővel fogok dolgozni minden blogomon, de érthető, hogy most egy kis pihenésre van szükségem.
Ne haragudjatok, igyekszem majd kárpótolni benneteket.
Legyetek erősek, álljatok ki magatokért, és senkinek ne hagyjátok, hogy eltiporja az álmaitokat, mert csodákra vagytok képesek!
Remélem, nem haragszotok!
Puszi: xxSzikraa.♥*

2014. február 15., szombat

*30.: Alig ismersz! ~

A megengedett sebesség kétszeresével hajtottam az országúton.
Szinte száguldott a véremben az idegesség által termelt adrenalin, ami kissé mámorossá tette közérzetemet. Homályosan láttam, egész testem remegett, érzékeim halványabbak, tompábbak lettek, szívem eszeveszett tempóban vert.
A gyors vezetési sebességemnek köszönhetően elég hamar otthon voltam. Bementem a házba, majd felmentem a szobámba. Átöltöztem otthoni ruhába és beborultam az ágyba. Nem hiszem el, hogy ez a kibaszott nap ennyire el lett cseszve. Az a legrosszabb az egészben, hogy a dolgokat a saját pasim rontotta el. Ez esett a legrosszabbul.
Sírva öleltem át a párnámat és szépen lassan álomba sírtam magam...

Reggel még mindig könnyes szemekkel ébredtem. Mire lementem a konyhába apám és Danielle ott volt.
-Ne haragudjatok, hogy otthagytalak titeket - sóhajtottam.
-Nem probléma, Perrie hazahozott minket és elmondta, miért jöttél el hamarabb - ölelt át Dani.
-Szerintem egyébként teljesen igazad van kicsim - vont vállat apám.
-Köszi - mosolyogtam halványan.
Leültem és megittam egy kávét, majd visszamentem a szobámba.
Úgy döntöttem, hogy ezt a napot végig fogom aludni. Amikor nyakig betakaróztam és kényelmesen elhelyezkedtem, belépett Danielle.
-Mi van? - kérdeztem fejemet a párnába temetve.
-Semmi különös, csak tegnap nem tudtam odaadni az ajándékodat - ült le mellém az ágyra egy aranyosan becsomagolt, lapos dobozzal a kezében.
 Mosolyogva felültem és Danira néztem.
-Szóval... boldog születésnapot még egyszer, utólag - mondta és odaadta a dobozt.
Én szó nélkül fogtam és kibontottam a dobozt.
Egy kép volt benne, amelyet egy csodaszép keret zárt közre.
A képen és és Danielle voltunk, mikor még nagyjából 12 évesek lehettünk.
-Ez pont tíz éve volt. A tizenkettedik  születésnapodon - mosolygott.
-Istenem! - mosolyogtam és elnevettem magam. - Nagyon köszönöm! - öleltem meg.
-Igazán semmiség - adott egy puszit.
Miután Danielle elhagyta a szobámat a kis képet az éjjeli szekrényemre helyeztem. Visszatakaróztam, és próbáltam nem a tegnap estére gondolni, de ez alig sikerült. A könnyeim megint kitörtek szememből és némán folytak le az arcomon.
Alig egy óra telt el és megcsörrent a telefonom. Louis. Annyira tudtam, hogy hívni fog.
Fogtam és kinyomtam. Ez után megint hívott. Én megint kinyomtam. És megint hívott. Kinyomtam. És így ment ez több, mint egy órán keresztül.
Mikor végre felhagyott a hívogatással úgy gondoltam, lesz egy kis nyugtom.
Éppen csak kizártam a fejemből a külvilágot valaki hangosan dörömbölt az ajtómon. A fejemet fogva ültem fel az ágyon, majd szóltam ki.
-Basszus, aludnék, ha nem mondtam volna el lent érthetően! - kiáltottam, mire hirtelen kinyílt az ajtóm.
Louis állt benne, nem Danielle, vagy apám, mint ahogy vártam. 
-Te mit akarsz? - kérdeztem duzzogva, mint egy kisgyerek. 
-El akarok neked magyarázni valamit - mondta, miközben leült az ágyam szélére. 
-Magyarázni? - néztem rá értetlenül. 
-Igen - felelt. 
-Nem magyarázkodni kéne, hanem talán elgondolkodni. Én is még csak most jövök rá, hogy alig ismersz! Ha igazán ismernél, akkor tudtad volna, hogy kikkel szeretném ünnepelni a születésnapomat, és, kikkel nem. Márpedig idegenekkel nagyon nem szerettem volna - osztottam ki kissé hangosan. 
-Nem ismerlek? Eleanor, komolyan azt mondod, hogy nem ismerlek? - képedt el. 
-Teljesen komolyan. Mint már mondtam, ha igazán ismernél, tudtad volna, kikkel akarom megünnepelni a szülinapomat. Ezzel szemben az egész estémet katasztrófává tetted! Soha nem akarok emlékezni erre a születésnapomra - sírtam el magam. - Nem gondoltam volna, hogy egyszer éppen az fogja elcseszni a születésnapomat, akit szeretek - törölgettem a könnyeimet. 
Louis csak nézett maga elé. én kicsatoltam a nyakláncot, amit tegnap kaptam tőle és a kezébe adtam. 
-Te is tudod, hogy ezt nem nekem kellett volna adnod - sóhajtottam remegve. - Keress egy lányt, aki tényleg érdemes rá. Mert az, akit nem ismersz eléggé, sosem lesz méltó egy ilyen ajándékra - mondtam.
-Eleanor, te most... - nem hagytam, hogy befejezze a mondatát, mert tudtam, mit akar, így a kérdésébe belevágva már válaszoltam. 
-Igen Louis. Szakítok veled. Sajnálom. Nagyon sajnálom... De most... Kérlek, menj el! - fogaimat összeszorítva próbáltam visszafojtani a könnyeket, miközben Louis lassan, szinte sokkos állapotban feláll, majd rám néz. 
Közelebb hajolt és adott egy puszit az arcomra. 
-Remélem, boldog leszel - súgta, de a hangja is sokkolt volt, majd lassú, bizonytalan léptekkel távozott, én pedig, ahogy becsukta maga mögött a szobám ajtaját sírva dőltem vissza a párnák közé. 

*Louis szemszöge*

Amikor Eleanor kimondta, hogy vége... Egy világ szakadt össze bennem. Egy pillanatra elfelejtettem lélegezni, a szívem pedig megállt egy pillanatra. 
Nem voltam képes feldolgozni. 
Miközben lassan ballagtam ki a házból azon töprengtem, vajon csak ezért dobott? A buli miatt? Igen, biztosan, mert tartom annyira egyenesnek, hogy a szemembe mondja, ha valami más áll emögött.
Mire kiértem a kocsimhoz már nedves volt az arcom. Nem tagadom, sírok. Ő az egyetlen lány eddig az életemben, akiért valaha is egy könnycseppet is ejtettem. De most nem egy könnycseppet ejtettem, hanem vagy milliót. 
Ő volt az életem. Érte bármit megtettem volna. De úgy tűnik, hogy valamit elrontottam. Valamit, amiben teljesen igaza van. Valamit, ami most elvette Őt tőlem. 
Csoda lesz, ha ebbe nem halok bele. 
A nagymamám nyaklánca szinte égette a zsebemet, amibe beleraktam. Égette, mert nem akartam, hogy Eleanor visszaadja valaha is. Égette, mert azt hittem, mellette fogok meghalni. Égette, mert még mindig úgy éreztem, hogy nála a helye.
Olyan gyorsan mentem hazafelé, mint még sohasem. Eleanor már rég elkezdte volna nekem mondani, hogy ez a beteges gyorshajtás iránti szenvedélyem fog a sírba vinni. Talán jobb is lenne. Jobb lenne, ha sírba vinne. Ha nem ez, akkor valami más. 
Legalább menekülnék. Menekülnék a szenvedés elől. Persze, mindig ez az egyszerűbb megoldás. De az ember olykor túl egyszerű döntést hoz. Nem igaz? 

Nos, remélem, tetszett! :)
Nézzetek be legújabb blogomba, a Salute-ba.
Sok puszi: xxSzikraa.♥*