*36.: Látogató.~

A csajos este Perrievel kicsit megnyugtatott. Kibeszéltük magunkat, minden gondunkat elmeséltük a másiknak. 

Másnap haza kísértem Perriet. Jó kedvem lett tőle, már nem éreztem azt, hogy legszívesebben folyamatosan bőgnék. 

Mikor hazaértem Danielle bűnbánó képpel ült a nappaliban, és egy ismeretlen, mégis ismerős parfüm illata csapta meg az orromat. 

- Ne haragudj Eleanor, tényleg nem akartam beengedni, de borzasztóan erőszakos volt. Ne kérdezz semmit, csak menj fel a hálószobádba - sóhajtott Danielle. 

Összehúztam a szemöldököm, lerúgtam a fekete sarut a lábamról, majd lassan felmentem, miközben éreztem, hogy valami kellemetlen fog történni. Feszültség gyűlt a gyomromban, majd benyitottam a szobámba, és ledöbbentem. 

Ott ült az ágyam szélén, lehajtott fejjel, de mikor meghallotta, hogy kinyílt a szoba ajtaja, felkapta a fejét. Égető kék szempár találkozott az én pillantásommal, egy percre megfagyott az idő. Csak álltam az ajtóban, megdermedve, miközben a szemébe néztem. A szívem vad vágtába kezdett, a torkomban dobogott. 

- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan. 

- Téged - felelt az én hangerőm tökéletes megfelelőjével. 

Becsuktam az ajtót magam mögött, táskámat letettem az asztalra. Felé fordultam az asztalnak támaszkodva. 

- Hiányzol. Elviselhetetlenül - sütötte le gyönyörű kék szemeit.

Louis gyötrelmes hangja visszhangzott a fejemben. És a neve. Louis. Louis. Louis. LOUIS! 

- Nekem nem tűnt úgy, mikor azzal a doncasteri ribanccal, Barbarával, vagy, ha így jobban tetszik, Barbibébivel faltátok egymást az utcán - mosolyodtam el gunyorosan.

- Nehogy azt hidd, hogy engem köt hozzá bármi komolyabb érzelem! Nem tudlak feledni, képtelen vagyok nem rád gondolni, Eleanor, kérlek! - sóhajtotta. 

- Nem érdekel Louis. Semmi közöm nekem ahhoz, hogy te mit akarsz attól a nőtől, vagy milyen kapcsolat van köztetek, érted, semmi közöm - morogtam.

- Eleanor, láttam, tudom, hogy fájt, hogy vele láttál. Ne tagadd!

- Ezt nem tagadtam. De, Louis, ez nem olyan könnyű. Sőt, csöppet sem az - haraptam az ajkamba.

- A rohadt életbe, felfognád végre?! - hirtelen mozdulattal felpattant, közelebb lépett hozzám. Egyetlen lépés távolságból mélyen a szemembe nézett. - Felfognád végre, hogy még ennyi idő után is te vagy az egyetlen, aki megéri a fáradtságot, a könyörgést?! - hangja picit elbizonytalanodott, kezét az testem mellett lógó kezemre tette.

- Nehezen hiszem ezt Louis - tekintetemet a földre szegeztem.

- Mit kell tennem ahhoz, hogy elhidd? - kérdi kétségbeesetten, szemei hevesen csillogtak.

- Bizonyíts Louis. Bizonyíts - feleltem komoly hangon, majd kihúztam kezemet az övéből, és kimentem a szobából.

- Mondd, hogyan bizonyítsak, hogyan tegyem meg azt, ami kell, ha még csak lehetőséget sem adsz rá? - szólt utánam, mikor már a lépcső tetején voltam.

Nem fordultam meg, mert keserves hangjától elöntötték a szememet a könnyek. Remegve fújtam ki a levegőt.

- Megtalálod a módját Louis. Nem veszem magam körbe öt méter magas betonfallal, amin keresztül nem férsz hozzám. De neked kell kitalálnod, hogyan hidald át azt az univerzum méretű távolságot, amely kettőnk közt van - hangom nem volt több, mint keserű, rekedtes, remegő suttogás. 

Még mindig nem fordultam meg, nem néztem a szemébe. Lesütöttem tekintetemet, próbáltam tudomást sem venni a forró könnyekről, amelyek a szememből kicsordulva lassan, kínzóan folytak végig az arcomon. 

- Kérlek, Eleanor, ne tedd ezt velem! - hangja alapján szinte zokogott. 

- Ha valóban vissza akarsz kapni, akkor képes vagy értem küzdeni, Louis. Nem fog pár "ti amo" és dolce complimento levenni a lábamról - sóhajtottam, de csak ekkor tűnt fel, hogy a mondatom nyomokban olasz kifejezéseket tartalmazott. - Akarom mondani: pár "szeretlek" és édes bók - javítottam ki a kis nyelvkeverésemet. 

- Rendben Eleanor. Ahogy szeretnéd - bólintott, majd lassan elhaladt mellettem. Két lépéssel az én lépcsőfokom alatt megállt, visszanézett rám. Én akaratlanul lestem vissza kék szemébe. 

Az arca könnyes volt, épp, mint az enyém. 

- Bármit megteszek, hogy újra az enyém légy. Csak, hogy tudd - mormogta halkan, arcon csókolt, majd lassan leballagott a lépcsőn.

Csak néztem magam elé. Ajka nyomán bizsergett az arcomon a bőr. Nyeltem egyet, felsóhajtottam, és visszamentem a szobámba. Louis parfümjének illata még halványan derengett a szobában. Mély levegőt véve fogtam vissza könnyeimet. Előhúztam a laptopomat a félig kipakolt bőröndből, felnyitottam, majd bekapcsoltam. 

Türelmesem várakoztam, míg a fekete alapon, ezüst színnel csillogó Apple jel villogott, majd végül megjelent a főképernyő. 

Megnyitottam az inboxot, azaz a levelezésemet, de semmi érdekeset nem találtam. Rögtön lecsuktam az iMacet, és lementem a konyhába, hogy egyek valamit. 

- Ne haragudj Eleanor! - jött utánam Danielle. 

- Nem haragszom - vontam vállat, miközben enni kezdtem egy Nutellás kenyeret. 

- Tudhatom, mi történt fent? - kérdezte óvatosan. 

- Azt mondta, bármit megtesz, hogy visszakapjon - motyogtam halkan. 

- És még? 

- Lényegében ennyi Danielle - felsóhajtottam és lerogytam az egyik bárszékre a konyhában. - Az az igazság, hogy én még mindig szeretem, és megszakad a szívem, hogy nem vagyok vele.

- Bírd ki Eleanor! Ne add fel, ne rohanj a karjaiba, mert akkor csak azt fogja hinni, hogy bármit megtehet veled. 

- Tudom Dani, de így, hogy láttam őt... A szeme könnyektől csillogott, ahogy rám nézett... Nem akarok fájdalmat okozni neki - egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy visszafogjam a feltörni készülő, tomboló érzelmeket.  

- Nyugalom El! - Danielle odalépett hozzám és megölelt. Nyugtatóan simogatta a hátamat. 

Átöleltem én is őt, úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. 

- Jót tenne most neked egy bulizás, Eleanor. Ma este elmegyünk - elengedett, rám kacsintott, majd kiment. 

- De, Dani, én... - reménytelennek tartottam folytatni, mert tudtam, hogy most felhívja Perriet, Perrie a többi lánynak, és együtt rángatnak el.

A Nutellás kenyeremet majszolgatva felmentem a szobámba, és a gondolataimba merültem, csöndben járt az agyam.

Sziasztok! 

Lám, meghoztam az újat, de már most közlöm, hogy a ballagásom, a nyár eleji utazásom és a vizsgáim miatt éppen, hogy fogok majd tudni hozni új részt, szóval ne csodálkozzatok, ha ritkán hozok frisset!

Remélem, maradok PlaceTimerek, és Szikrátorok! 

Puszi:

Szikraa.*

*35.: Erős barátság.~

- Hol van? - hallottam a földszintről egy ismerős női hangot, mikor felkeltem. Megremegett szívem.
- A szobájában. De eléggé ki van borulva a történtek miatt - Danielle hangja aggodalmasan csengett.
- Látni akarom. El akarom mondani neki, hogy... - a reszketeg hang megszakadt és mély levegőt vett. - Felmegyek hozzá - mondta, és lábak gyors topogását hallottam a lépcsőn, majd mintha az illető tétovázott volna, de végül a kilincs lassan lenyomódott és egy hosszú, barnásszőke hajjal keretezett, meseszép arc jelent meg az ajtóban.
Az ajkamat harapdálva, a párna sarkát babrálva, törökülésben gubbasztottam az ágy szélén.
A rám meredő jégkék szempár fagyosból, meleggé vált, ahogy felmérte az állapotomat. Szemöldökét összevonva, aggódva, mégis kérdőn nézett rám.
- Bejöhetek? - kérdezte halkan.
- Persze - feleltem, és próbáltam kisajtolni egy mosolyt.
Ő belépett, becsukta maga mögött az ajtót, majd odajött az ágyamhoz és leült a szélére.
- Azzal a szándékkal jöttem fel, hogy jó alaposan a nyakadba zúdítom azt, amit hónapok alatt átéltem. De most, hogy ennyire kikészülve látlak, nem biztos, hogy jó ötlet lenne... - sóhajtott.
- Perrie, meg kell értened az akkor hozott döntéseim miértjét - suttogtam rekedten.
- Én csak azt nem értem, hogy a barátaidat miért hagytad itt. Eleanor, van fogalmad arról, mit okoztál? Bíztunk benned, erre te eltűnsz, Danielle pedig semmit nem mondott - Perrie hangja remegett, szemei könnyektől csillogtak.
- Én kértem meg, hogy senkinek ne mondjon semmit. Ne őt hibáztasd azért, mert azt tette, amit kértem tőle! Hidd el, magamnak sem fogom soha megbocsátani ezt a döntésemet, de, ha már elmentem, legalább megmaradt annyi méltóságom, hogy új életet kezdjek - a fejemet ráztam, és elmosolyodtam a saját hülyeségemen.
- Csalódott, szomorú, és zavarodott voltál. Louisval összetörtetek mindent egymásban. De a mai napig nem értem meg, hogy a barátaidat minek kellett itt hagyni. Ezt soha sem fogom neked megbocsátani - mondta, de hangja nem volt több keserű suttogásnál.
- Nem is várom, hogy megbocsáss. Sőt, semmit nem várok. Nem érdemlem meg, hogy még most is foglalkozz velem. Őszintén, nem is értem, miért teszed - lehunytam a szememet, de egy könnycsepp kiszabadult a szememből és végigfolyt az arcomon. 
- A barátnőd vagyok Eleanor. A barátoknak az a dolga, hogy elfogadjanak, minden hibáddal és vétkeddel együtt. Én ezt teszem - nézett fel ujjairól Perrie, és láttam, hogy az ő arcát is könnyek áztatják.
- Nem tudom, mivel érdemeltem ki a szeretetedet, de köszönöm. Mindent köszönök - ismét lehajtottam a fejemet és hagytam, hogy az arcomon lévő könnyek lecsöppenjenek a combomra.
- Eleanor... - Perrie felsóhajtott és hirtelen megölelt.
Tele volt szeretettel, megkönnyebbüléssel, de éreztem benne egy csepp haragot is.
 Visszaöleltem, karom erősen köré fonódott. Jó érzés volt végre Perrie közelében. Mellette lennem mindig megnyugtató volt. Olyan volt, mint egy két lábon járó nyugtató kapszula és energiabomba egyszerre.
Egy kis hatásszünet után elengedtük egymást, majd pár percig csak ültünk.
- Eleanor... Meddig leszel Doncasterben? - kérdezte halkan.
- Fogalmam sincs - ráztam a fejemet. - Csak azt tudom, hogy minél tovább akarok itt lenni - sóhajtottam.
- Találkoztál Louisval?
Gondolataimban megjelent az a fájó pillanat, mikor csak ott álltunk egymással szemben, szótlanul. Összeszorítottam a fogaimat, lehunytam a szemeimet, majd elengedtem a feszültséget.  

- Igen - feleltem.

- Megrázó volt? 

- És ezzel még nem mondtam semmit. Nincs annál rosszabb érzés, mikor azt látod a város ribancával csókolózni, akit a legjobban szeretsz. Nagyon kiborultam - sóhajtottam. 

- Elhiszem. Sajnálom, hogy rögtön erre kellett hazajönnöd - fogta meg a kezem. 

- Nem számít - rázta a fejemet. - És mi a helyzet veled, meg Zaynnel? -kérdeztem, ahogy eszembe jutott Perrie másik fele. 

- A szokásos. De már nem veszekszünk annyit, mint régebben. Tudod, Zayn próbált hozzám alkalmazkodni, míg én idegbeteg voltam miattad. Ez talán kicsit erősebbé tett minket - mosolyodott el kicsit. 

- Örülök, hogy boldog vagy - mosolyogtam rá. 

- Így, hogy visszajöttél, már teljesen, mindennel kapcsolatban boldog vagyok - pillantott rám. - És remélem, te is boldog leszel - kissé megszorította a kezemet, de nem erősen. 

- Per ora quanto possibile sono felice, Perrie.

- Nem beszélek folyékonyan olaszul. Sőt, nagyjából semennyire nem beszélek olaszul - nevetett fel.

- Bocsánat! Olaszul beszéltem? Ööö... Csak azt mondtam, hogy amennyire most lehetséges, boldog vagyok, Perrie. 

- Remélem, azért ennél boldogabb is leszel - kacsintott. 

- Igyekszem - haraptam az ajkamba. 

- Egyébként, nevetni fogsz! Tudod, Louis-t milyen főiskolába küldte a drága anyuci? - már ő is kuncogott. 

- Na? - néztem kérdőn. 

- Katonaiba. Pár évet lehúz ott, és lehet, hogy még be is sorozzák - nevetett Perrie. 

Én ezen valahogy nem tudtam nevetni. Összeszorítottam a számat és néztem magam elé. Ez szinte egyenlő azzal, hogy az anyja a halálba küldi a fiát.

- Ez nem vicces Pezz. Tudod, hogy ez mit jelent? Louis akár meg is halhat. Jól tudhatod, mit jelent katonának lenni - mondtam. 

Perrie elkomorodott és talán, mintha elgondolkodott volna. 

- Igazad van - nyelt nagyot.

- Nem akarom elveszíteni, még akkor sem, ha sosem volt az enyém - ajkam és hangom megremegett a mondat közben. 

- Ne gondolj erre! Menjünk el valahová ma, inkább! - csillant fel Perrie szeme. 

- Perrie, kérlek.... nekem nincs most hangulatom semmihez. Csak itt akarok feküdni és a plafont bámulni, miközben valami szar zene megy a háttérben - prüszköltem elkenődötten. 

- Ez esetben veled tartok. Már, ha szeretnéd. Lenne mit mesélnem neked az elmúlt tizenegy hónapról. És addig sem jár olyan dolgokon az az okos kis buksid, amiken nem kéne - megpaskolta a fejemet. 

- Ha szeretnél, akkor tarts velem! Jobb valaki mással, mint egyedül - helyeseltem. 

- Akkor hazamegyek pár cuccomért, és már itt is vagyok - felállt mellőlem, majd adott egy puszit a fejemre. - Jó, hogy újra itt vagy, Eleanor - mondta, majd kisétált a szobából. 

Én hátradőltem az ágyon és mindazon agyaltam, amit Perrie mondott. 

Az anyja? Komolyan az anyja zavarta el Louist katonai főiskolára? Nem vagyok képes felfogni! Ez olyan, mintha fegyvert fogna a gyereke fejéhez, és meghúzni készülne a ravaszt. 

Ez a hasonlat pedig éppen azt tükrözi, amit legszívesebben én tennék a drága Tomlinson mamával. 

Sziasztok! 

Remélem, tetszett a rész, elnézést a hosszú kimaradásért! 

Véleményeket kérek!

xxSzikraa.♥*