*39.: Hívás.~

Soha nem voltam még annyira felszabadult, mint az utóbbi napokban. Louis és köztem minden rendben volt, a csapatunk újra összejött. Minden visszatért a régi kerékvágásba, én pedig úgy éreztem, hogy soha többet nem is akarom kisiklatni az életemet.
A nappalimban üldögélve beszélgettünk együtt mi, a nagy csapat, a barátok.
- Azt mondod, hogy Superman jobb, mint Batman?! - Liam úgy nézett a mellettem ülő Louisra, mint aki hamarosan gyilkosságot készülne elkövetni.
- Úgy ám! - nevetett Louis.
- Srácok, azt hiszem elmúltatok 8 évesek, úgyhogy nem kell ezen vitázni. Leeyum, te Batmanes vagy, Tommo meg Supermanes. Ennyi. - zárta le Niall. - Amúgy is sokkal jobb a krumpli. - vont vállat. 
- Atya ég! - forgattam a szememet nevetve.
- Most értétek el nálam azt a szintet, mikor hivatalosan is elmebetegnek nyilvánítalak benneteket, és elkezdem agyban tervezgetni az erről szóló nyilatkozat kiállítási formáját. - fogta a fejét Jesy.
- Azt hittem, ez már meg van… - vonta fel a szemöldökét Liam. 
- Eddig csak mondogattam. Most viszont halál komolyan gondolom. - kacsintott Jesy.
Louishoz bújtam, aki kezét a derekamnál tartva simogatta a hátamat. Arcát a hajamba temette, s mély levegőt vett,  teleszívta magát az illatommal. Én eközben másik kezét szorongattam, és ujjait cirógattam. 
- Szeretem az érzést, hogy újra a karjaimban vagy. - súgta. 
Barátaink, mintha mi jelen sem lennénk, tovább hülyéskedtek. 
- Én pedig szeretek a karjaidban lenni. - pár másodpercre lehunytam a szememet.

[…]

- Jó végre kettesben. - fordult felém sunyin mosolyogva Louis, mikor becsukta a barátaink után a bejárati ajtót.
- Hmm… - mosolyogva túrtam a hajába, mikor elém lépett. 
- Szeretlek. - suttogta, s megcsókolt. 

[…]

- Nem, nem értem. - rázta a fejét Louis, mikor épp egy, az egyetemen tanult matekpélda került szóba.
- Hagyjuk Louis. Te nem vagy a számok embere. - kuncogtam. 
- Sosem voltam.
- Nem baj, nem az eszedért szeretlek. - nevetten fel. 
- Én többek között azért is szeretlek téged. - nyújtotta rám a nyelvét. 
- Ne nyújtogasd, mert kitépem!  - fenyegettem játékosan. 
- Azzal csak magadnak ártanál. - kacsintott. 
Vettem a perverz poént, s gyengén megpofoztam, ő pedig mosolyogva fordította el a fejét. 
- Enyje, Miss Calder, most csak maga alatt vágja a fát! - harapott az ajkába.
- Nem vagyok jó favágó. - húztam el a számat. 
- Meglátjuk. - somolygott.

[…]

Csak én voltam voltam otthon. Sem barátok, sem Louis. Csak én. Unalmas, egyedül töltött óráimban csak az ágyon feküdtem, olvastam, és zenét hallgattam.
Azon járt az agyam közben, hogy mit lehetne csinálni. Valami olyat, aminek némi értelme is van, talán. De mégis, míg Louis dolgozott, én nem tudtam semmi különösebb programot, mint összebújni a kedvenc könyvemmel, A Szürke Ötven Árnyalatával. Közben éppen Ne-Yo Beautiful Monster című dalát hallgattam, mikor megcsörrent a telefonom. Félretettem a könyvet, és megnéztem, milyen szám villog a kijelzőn. Nem volt ismerős, így kíváncsiságtól vezérelve felvettem.
- Eleanor Calder - szóltam bele kissé hivatalos hangon.
- Ó, Eleanor!  Milyen rég nem hallottalak! - szólalt meg egy gonosz, de ismerős hang.
Már csak ez hiányzott! 
Honnan az Istenből tudja az új telefonszámomat?
Minek kell hívogatnia?
Annyira elegem van!

Tudom, hogy ez a rész elég rövid, és unalmas lett, de próbálok egy kis izgalmat csempészni a blog utolsó részébe, ami a következő rész lesz.
Azért remélem, mindenkinek tetszett.
Nem tudom, mikor hozom a következőt, ugyanis édesapám rendesen elintézte a családi életemet, és most azt kell helyrepofoznom picikét.
Igyekszem a kövivel!
Szikraa.*

*38.: Vásárlás.~

Három nap telt el Louis levele óta. Három napja nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel. Egyre erősebb bennem a vágy, hogy felkeressem és mindent elfelejtsek neki, mindent megbocsássak, mindent újra kezdjek vele. De nem. Nem fogok én loholni, én felejteni. Először lássam,  hogy valóban küzd. Hogy tesz valamit értem. 
Ma úgy döntöttem, elmegyek bevásárolni. Fogtam magamat, kocsiba ültem, és elindultam.
A sorok között lassan baktatva kerestem valami konzerv halat, mikor megláttam Louist, amint az ikerhúgait kísérgetve belépett a sorok közé.
A lélegzetem bennakadt, a szám résnyire tátva maradt, szemem kissé kikerekedett, mikor egy pillanatra elkaptam tekintetét. Ő is hasonlóan reagált, csak ő a sorok között állva, teljesen leblokkolt.
Felsóhajtottam, a kezemben tartott tonhalkonzervet a nálam lévő kosárba dobtam, majd sietősen tovább haladtam. Éppen azért döntöttem a vásárlás mellett, hogy egy picit lekapcsoljon a vele kapcsolatos gondolatokról, erre megjelenik itt, pontosan akkor, mikor én is itt vagyok, és halálos lazasággal bemasíroz arra a sorra, amelyiken én válogattam. Persze, mikor meg kiszúrt, meg se mukkant, akkor beállt a technikai blokk.
Visszatértek a vele kapcsolatos gondolataim. És hirtelen, mint egy amolyan Isteni csoda, bevillant. Bevillant, hogy mit kezdjek a levéllel.
Előkotortam a táskámból egy tollat, s egy eldugott soron az üres falrészre téve a papírt, annak másik felére kezdem írni.
" Semmi közöd ahhoz, mennyit iszom. Ismerem a saját határaimat. - Ezt csak úgy utólag, reagálva arra, amit írtál.
Xx E. C. "
Összehajtogattam a papírdarabot, majd úgy indultam el, hogy megkeresem Louist.
Épp a chipsek és egyéb sós nassolni valók között keringett a húgaival. Nekem háttal állt. Tartása valahogy picit görnyedtebb volt. Ez még csak most tűnt fel. Elmentem mellette, közben szó nélkül a kezébe nyomtam a papírt. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete. Mitagadás, keze bőrének érintésétől nekem is heves reakcióim voltak. A testem libabőrös lett, a szívem zakatolni kezdett. Nem álltam meg, gyorsan tovább iszkoltam.
A kosaramba pakoltam a még szükséges élelmiszereket, majd sietősen mentem fizetni. A kasszától szatyrokkal megpakolva távoztam.
A kocsimhoz érve, letettem a jármű mellé a szatyrokat, hogy kinyithassam a csomagtartót. Éppen az első csomagot tettem be, amikor  az erőteljesen sütő nap sugarait valaki eltakarta. Az árnyék forrása felé fordultam,  de rögtön meg is bántam. Louis állt mögöttem, arca nyugodt, de valahogy mégis dühös volt.
- Mit szeretnél? - kérdeztem, mintha teljesen természetes volna. Próbáltam nem mutatni, valójában mennyire felzaklaz a jelenléte.
- Hogy tegyek meg érted mindent, amikor esélyt sem adsz? Hogyan? - szemei válasz után kutatva fürkészték arcomat.
- Ezt nem nekem kell tudnom. Nem véletlen nehezítem meg a dolgodat. Látni akarom, mint küzdesz. Louis én nem akarok úgy lenni veled, hogy még abban is kételkedem, hogy egyáltalán szeretsz. - ráztam a fejemet kétségbeesetten.
Ekkor Louis nem szólt semmit, mindkét csuklómat egy kezébe fogta, a fejem fölé, a kocsi oldalához szegezte, testemmel együtt. Szabad keze a derekamat húzta maga felé, majd a szemembe nézett. Mélyen belül, kék szemei olyan érzéseket szabadítottak fel bennem, amikről azt hiszem nem is tudtam.
- Jól tudod, hogy szeretlek. Minek ezt ragozni? - kérdezte lágyan, majd ajkát az enyémre tapasztotta.
Nem bírtam. Hiába próbáltam,  egyszerűen nem bírtam ellenállást tanúsítani. Készségesen válaszoltam ajkaira, közben testemmel hozzá simultam. Kezeim még mindig a fejem fölött voltak, Louis által összefogva.
Mikor Louis követelőző, ellenállhatatlan ajkai elhúzódtak tőlem, Louis elengedett, és mélyen a szemembe nézett. 
- Szeretlek. Őrülten szeretlek, ezen senki és semmi nem változtat. De kezdem azt gondolni, hogy a te érzéseid már javában megváltoztak irántam. Ezesetben viszont legalább annyit kérek, hogy ne játssz velem. - esdeklő pillantása végigfutott rajtam.
- Nem. - hevesen ráztam a fejemet. - Nem, Louis, semmi nem változott. 
- Akkor nem értem mire ez a nagy hercehurca. - sóhajtott, s a hajába túrt.
- Nem akarok úgy járni, mint legutóbb. - hajtottam le a fejemet. Őszintén, picit elszégyelltem magam. Hisztérikának éreztem magam, aki mindenen kiakad.
- Nem fogsz. Most már tudom, milyen elveszíteni azt a nőt, aki a legfontosabb nekem. Jobban fogok vigyázni rád. - hangja halkan csengett.
- Louis... - szemeim könnyben áztak, de visszafogtam magamat. Nem akartam a nyakába vetni azt a fenenagy, érzelemtől duzzadó lelkemet.
- Tudod, hogy te vagy az egyetlen nő... akit akár most azonnal, minden akadály nélkül feleségül vennék.
Ezen megdöbbentem. Hogy feleségül venne? Most azonnal? A hideglelés kerülgetett. Nem tudtam, mit kezdjek az információval.

Nos, hosszú kihagyás után,  sokatok örömére meghoztam a HARMINCNYOLCADIK részt. Biztos vagyok benne, hogy már nem lesz sok rész, úgyhogy mindenki készüljön a blog zárására.
Remélem, azért ez a rész tetszett!
Puszi:
Szikraa.*