2014. augusztus 27., szerda

Egyszer minden jónak vége.

Drága olvasóim!
Sajnálattal, és mély fájdalommal írom nektek a következő sorokat.
A blognak ezennel vége.
Az epilógussal, illetve ezzel a bejegyzéssel végleg búcsúzom ettől a blogtól.
Nem egyszerű megválni valamitől, amihez ennyire ragaszkodom. Még magam is sírva fakadtam az epilógus írása közben, erről a szövegről nem is beszélve. De csak egyvalamire gondolok.
"Ne sírj, hogy vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!"
Ez a blog nagyon sokat jelentett nekem veletek, olvasókkal együtt. Azt hiszem nélkületek most nem tartanék itt.
Köszönöm nektek, hogy olvastatok, kommenteltetek, és gyakran jobb kedvre derítettetek egy-egy kedves kommenttel.
A blog 19 feliratkozóval, es több, mint 10800 oldalmegjelenítéssel zár be. 
A további blogjaimban találkozunk!
Hálásan köszönöm a figyelmet!
Sziasztok!
Puszi:
Szikraa.*

2014. augusztus 26., kedd

*Epilógus.~

~A végső búcsú~

Két hét telt el életem legszörnyűbb napja óta. Pontosan két hét. Az óta minden napom kínkeserves szenvedésből áll. Képtelen vagyok nem rá gondolni, egyszerűen lehetetlen. Olyan űrt hagyott itt nekem maga után, amit képtelenség kitölteni.
Ma van a temetés. Egyszerűen nincs erőm elmenni. Nincs erőm végignézni, ahogy elföldelik a lányt, akit mindennél jobban szerettem. Mégis, úgy érzem, ott kell lennem. Nem tehetem meg vele azt, hogy nem megyek el.
Könnyes szemekkel állok fel, és indulok el a szekrényem felé. Kivalasztok egy fekete inget, egy fekete nadrágot, és felveszem. Remegő kézzel nyúlok a szobám kilincse felé, mikor elkészülök. Vadul dobogó szívvel battyogok le a lépcsőn, és mikor felveszem a cipőmet, anyám jelenik meg előttem. 
- Hová mész? - kérdezi.
- Eleanor temetési szertartására, anya. - felelem halkan.
- Nagyon sajnálom Louis. Nem voltam túl jóban Eleanorral, de a halálát soha nem kívántam. Ne haragudj rám, amiért nem voltam képes elfogadni őt, és nem tartottam tiszteletben, mit érzel iránta. Hibáztam. - mondja halkan, lesütött szemmel anyám. 
- Ez mind szép és jó. Mármint, hogy megbántad, és bocsánatot kérsz. De ehhez neki meg kellett halnia, nekem pedig el kell viselnem az ezzel járó fájdalmat, és meg kell birkóznom azzal, hogy nincs mellettem. És soha többet nem is lesz. - a hangom elcsuklik, a könnyeim pedig kiszabadulnak a szememből.
- Kisfiam! - anyám is sírva fakad, és megölel. - Tudom, hogy erre előbb is rájöhettem volna. Könyörgöm, ne haragudj rám! - zokogja.
- Anya... mennem kell. - mondom, és lefejtem magamról a karjait.
Kimegyek a házból, és beszállok a kocsimba.
Hangos sírás törik ki belőlem. Fejemet a kormányra támasztom, és egész testem rázkódik a sírástól. Könnyes szemekkel indítom be a motort, és nehezen indulok el.
Az eső csöpögni kezd, az ég teljesen beborul. Mintha minden Eleanort és Perriet gyászolná.
Jesy osztotta meg velem az információt, miszerint egyszerre lesz a temetés. Egyszerre két valakit temetünk ma el, akik fontosak voltak. Mikor megérkezem a temetőhöz, bemegyek az egyik virágárushoz két csokor virágért.
A temetőn belül könnyekkel küszködve haladok a sírkövek, és fejfák között. Olvasom a neveket, és az éveket. De senki iránt nem tudok együttérzést tanúsítani. Pedig tudom minden itt nyugvó emberről, hogy kinek a kicsodája volt. De egyszerűen most nem tudok megrendülni mások veszteségén.
Mikor megérkezem, már mindenki ott van. Meglátom a hófehér márványtáblát, amelyen arany betűkkel a következő van felírva:

Eleanor Jane Calder
1992. 07. 16. - 2014. 06. 23.
" Isten vigyázzon a lelkedre! "

Próbálok erős maradni. Próbálok.
A másik táblán, amely ugyan úgy néz ki, ez áll:

Perrie Louise Edwards
1993. 07. 10. - 2014. 06. 23.
" Az angyalok őrizzenek! "

Perriet pelenkás korom óta ismertem. Őt sem egyszerű elengedni. Egyszerre két nagyon fontos személyt elveszíteni... szörnyű.
A szertartás elkezdődik, én pedig nem is figyelem, mit mond a pap. Csak bámulom a két márványtáblát.
Egyedül arra figyelek fel, mikor azt mondja, hogy aki hozott valamit az elhunytak valamelyikének, az odateheti.
Oda megyem először Perrie végső nyughelyéhez, és leteszem hozzá a csokor fehér virágot. Nagyot nyelek, és könnyeimet meg sem próbálva fékezni, tovább haladok.
Leteszem a virághalom tetejére az én virágomat. Majd előveszem a zsebemből azt, amire azt terveztem, hogy akkor adom oda neki, mikor hazaérek a munkából aznap, mikor a baleset történt.
Egy piros selyemdoboz. Benne egy fehér arany jegygyűrű. Ezt ahelyett, hogy a csokrokhoz tenném oda, ráteszem a mahagóni koporsó tetejére. A könnyeim még jobban potyognak.
- Örökre szeretni foglak. - suttogom gombóccal a torkomban.
Ezzel vége a szertartásnak.
Még állok egy picit Eleanor és Perrie sírja fölött, majd lassan elmegyek. A fejemet lehajtva lépkedek. Egyszer csak egy kéz éri a vállam.  Megfordulok, és meglátom Zaynt. Próbálok halványan rá mosolyogni, de csak egy vicsorgásszerűt sikerült kipréselnem magamból. 
- Hihetetlen, hogy nem láthatjuk őket többé... - suttogja halkan.
- Igen. Képtelen vagyok elengedi Eleanort. És Perriet is. Őt a húgomként szerettem. - lehajtom a fejemet.
- Nem tudom és nem is akarom felfogni. - Zayn.
- Én sem. - rázom a fejemet.
Ennyi volt a beszélgetés. Kifogytunk a szavakból. Csak ballagunk egymas mellett a gondolatainkba merülve, csöndben. 
Nem tudom elengedni Eleanort. Egy fél szív vagyok nélküle. Egy fél ember.
Hiányzik. Ezen semmi nem változtat.

2014. augusztus 23., szombat

*40.: Összedőlt világ.~

- Mit akarsz? - kérdeztem halálos nyugalommal.
- Csak kíváncsi voltam, hogy van az én egyetlen kicsi lányom. - anyám hangja még mindig gonosz volt ugyan, de ezúttal maró gúnyt is éreztem benne.
-Jól vagyok. Ne hívogass, mert nem érdekel, amit akarsz. Nem vagyok kíváncsi a gúnyos érdeklődésedre, sem arra, hogy esetleg a barátaimat kezded lehordani nekem. Nem is értem, minek keresel! - forgattam a szememet annak ellenére is, hogy tudtam, hogy nem lát. A hangomból kiérződött, hogy egyetlen mondattal felidegesített, az eleinte tettetett nyugalom elillanni látszott.
- Ugyan már Eleanor! Te is tudod, hogy nem így van! Neked még szükséged van az édesanyádra. - kacagott fel.
- Már régen nincs! Felnőtt ember vagyok,  köszönöm, nem kérek egy ilyen anyából! - ennyivel le is zártam az egészet, majd rányomtam a telefont.
Ledobtam a telefont, és mintha mi sem történt volna, olvastam tovább.
Hiába próbáltam idegi állapotomat olvasással leplezni, tagadhatatlan volt,  hogy úgy fel lettem idegesítve, mint már nagyon régen. Felsóhajtottam,  és lementem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, és elővettem belőle egy szénsavas ásványvizet. Beleittam, majd visszatettem.
Ledőltem a kanapéra a nappaliban, és az ajkamat rágva agyaltam.
Végül úgy döntöttem, felhívom Perriet. Ha nincs semmi dolga, akkor elmehetnénk valahová.
Megnyomtam a Perrie nevére beállított gyorshívót, majd a fülemhet emeltem a telefont.
Két csengetés után Perrie felvette.
- Szia El! - rikkantotta a nevemet jókedvvel.
- Szia Pezzy! Mit csinálsz most? - kérdeztem mosolyogva. 
- Most? A netet bújom, és fekszem. Miért? 
- Hát, arra gondoltam, elmehetnénk valamerre. Louis dolgozik, én meg egyedül vagyok.
- Oké. Szerintem fél órán belül átmegyek és elmegyünk valahová.
- Jól van. Akkor én is összeszedem magamat. Puszi. - és letettem.
Felpattantam a kanapéról, és felmentem a szobámba.
Kivettem egy világoskék farmert, és egy fehér felsőt, majd felvettem őket. Megfésülködtem, enyhén kihúztam a szememet, majd felvettem egy zoknit, és lementem a lépcsőn. Belebújtam a rózsaszín-fehér-szürke Nike Air Maxembe, így már teljes készenlétben vártam Perriet.
Csinaltam magamnak egy kávét, majd leültem meginni, s közben A Szürke Ötven Árnyalatát olvastam. Pont végeztem a 10. fejezettel, mikor nyílt a bejárati ajtó, és belépett az én szőkésbarna barátnőm.
- Sziaaa! - visított egyet, majd magához ölelt.
- Na helló! Mi a helyzet? - kérdeztem,  mikor elengedett.
Végignéztem Perrien. Imadtam, ahogy öltözködik. Most egy piros top volt rajta, ami nem takarta a hasát, egyáltalán. Csak a mellét. Hozzá felvett egy fekete rövidnadrágot, ami viszont majdnem a köldökéig ért. Egy vastag, láncszerű, aranyszínű nyaklánc csillogott a nyakában, a haja lazán, félegyenesen omlott a vállára. Lábán egy piros-fekete Air Max volt.
Annyira rohadt jól tud felöltözni!
- Semmi extra. Itt?
- Abszolút semmi. - vontam vállat.
- Hová is akarunk menni? - kérdezte Perrie.
- Nem tudom. Induljunk el, aztán majd kitaláljuk. - mondtam.
- Oké. Gyere, menjünk!
Elindultunk. Beültünk Perrie fekete Volvo-jába, és elindultunk.
- Valami cél azért kellene... - nezett rám Perrie.
- Ööö... pláza? - kérdeztem egyszerűen. 
- Legyen. - bólintott, majd nagy sebességgel kikanyarodott a főútra. - Basszameg! - kiáltott fel Perrie.
A sebesség, és a szemerkélő esőtől csúszóssá vált út miatt a kocsi hátulja megcsúszott, és nekicsapódott az utat, és a járdát elválasztó erős fának. A hirtelen érkezéstől erősen megfejeltem az ablakot, a fejem azonnal fájni kezdett. Kicsit elkábultam, majd mire észbe kaptam volna, egy hatalmas csattanást követően minden elsötétült.

* Louis Tomlinson *

A telefonom csengése zavart meg a munkában. Számomra ismeretlen, vezetékes telefonszám villogott a kijelzőn.
- Itt Louis Tomlinson. - vettem fel nyugodtan.
- Jó napot kívánok, itt Jamie Patrick, a Saint George kórház recepciósa. Nem túl jó hírek miatt hívom. - férfi mély hangja csak még baljósabbá tette azt, amit mondott.
- Őő... mi történt? - kérdeztem. 
- Nem régen szállították be hozzánk Eleanor Caldert és Perrie Edwardsot. - a szívem kihagyott egy ütemet. - Autóbalesetet szenvedtek a 75-ös úton. A mentősök elmondása szerint mind a ketten életveszélyben vannak. -  a levegő bennakadt a tüdőmben, a látásom homályos lett.
-Mi... M... Micsoda? - alig bírtam kinyögni.
- Mr. Tomlinson, az orvosok jelen pillanatban küzdenek a hölgyek életéért. - monda.
Nem tudtam elhinni.
- Azonnal indulok. - mondtam, és letettem.
Felpattantam a helyemről, és csapot-papot otthagyva kirohantam.
Beszálltam, és amint beindult a motor tövig nyomtam a gázt, és a kórház felé igyekeztem.
Az a tíz perc, míg odaértem, nekem több órának tűnt. Mikor megálltam a kórház épülete előtt, amilyen gyorsan csak tudtam berohantam, a recepciós pulthoz szaladtam, majd amint rám emelte a szemét az ott ügyködő pasas, beszélni kezdtem.
- Eleanor Caldert és Perrie Edwardsot keresem. - hadartam gyorsan.
- Az ön neve? - kérdezte a ferni ismerős hangon. Vele beszéltem telefonon.
- Louis Tomlinson. Azt hiszem, maga hívott fel. - feleltem.
- Igen. - gyorsan gépelt valamit, majd felemelte az asztalon lévő telefont, és orvosi kifejezésekkel és számokkal teli beszélgetést folytatott. Mikor letettem felnézett rám. - Harmadik emelet, traumatológia, 323-as műtő. Nem lehet bemenni, de ott tud várni. - mondta.
- Köszönöm! - vetettem oda, és már rohantam is a lift felé. 
Az egyik éppen akkor nyitotta ki az ajtaját. 
Nem vártam meg, míg kiszallnak belőle, betolakodtam a kifelé induló emberek között. Megnyomtam a harmadik emelet gombját, és vártam. A lift olyan lassan vánszorgott felfelé, hogy elgondolkodtam, hogy, ha a lépcsőn mentem volna, már rég fent lennék.
Amint végre kinyílt az ajtó, ismét nekiiramodtam, és rohanva kerestem a 323-as ajtót.
Végigrohantam az egész emeletet, mire megláttam Perrie szüleit egymásnak dőlve, amint nyugtatják egymást,  Danielle-t, aki kisírt szemmel fel-alá járkált Liam előtt, és Zaynt, aki szintén ezt tette.
- Louis! - amint Danielle meglátott, a nyakamba ugrott, megölelt, és hangosan zokogni kezdett.
Viszonoztam az ölelést, és fejemet a vállára hajtva nekem is potyogni kezdtek a könnyeim. Eddig bírtam.
Mikor Danielle elengedett odamentem Zaynhez, akit szintén megöleltem.
Liam remegett, a lába idegesen topogott a kórház padlóján.
Perrie szülei kisírt szemekkel néztek engem.
Leültem, és vártam. Senki nem szólt egyetlen rohadt szót sem.
Mikor megjött Jesy, Jade, és Leigh, és elmondták nekik, mi történt, ők is hasonlóképp reagáltak, mint Danielle. De hát, ki örül egy ilyennek, főleg, ha az egy hozzá nagyon közel álló személlyel történik.
Én senkihez nem szóltam, még miutan Harry és Niall is megérkezett, akkor sem.
A szívem úgy vert, mintha azt próbálná jelezni; most mindennek vége. Így is éreztem. 
- A fracba! Mikor jön már ki valaki, és mond valamit?! - pattantam fel idegesen, a hangom pedig elcsuklott. A könnyeim ismét hullani kezdtek.
Nem bírtam tétlenül ülni.
- Nyugi Louis. - paskolta meg a hátamat Niall. Nincs mese, ő is félt. 
Mindenki tudja, hogy, ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor darabokra hullik a csapat. És még jobban össze lennénk törve. 
Idegesen a hajamba túrtam, és mély levegőt vettem.
- Nem bírom ezt, hogy mindenki itt ül, ki van borulva, és semmit sem tudunk! - fogaimat összeszorítva próbáltam ellenállást tanúsítani a testem remegése ellen.
Ekkor kijött az egyik orvos, vérfoltoktól vöröslő, kék műtős ruhában. Arcán mély együttérzés, sajnálat, és gyász tükröződött.
- Mi történt?! - kérdezte Perrie édesanyja félve. 
Én már tudtam. Láttam az orvos szemében. 
- A sérülések, és belső vérzés mindkét lánynál nagyon súlyosak voltak. Sajnálom, de... de egyikőjüket sem tudtuk megmenteni. Fogadják mély részvétemet. - hajtotta le a fejét az orvos.
Csend lett. Mindenki lefagyott. Majd pár pillanat múlva sírások törték meg ezt a bénító, gyászos csöndet. 
Én magam elé meredtem, miközben szüntelenül folytak a könnyek végig az arcomon.
Elveszítettem. Elveszítettem a lányt, aki a világot jelentette nekem. Elveszítettem az életem értelmét, a világomat, mindent. Összedőlt az életem. Minden romokban hever körülöttem.
A szívemen egy pillanat alatt tátongó lyuk keletkezett. Nem bírtam felfogni, hogy többé nem hallhatom a hangját, nem érezhetem az illatát, nem érhetek hozzá... nem csókolhatom meg... nem mondja nekem azt, hogy szeret... Lehetetlen!
A fejemben fájdalmasan visszhangozni kezdtek a szavai, amit ma reggel hagyták el a száját.  Az utolsó, amit tőle hallottam.
"Szeretlek Tommo. Sosem foglak elhagyni. Veled fogom leélni az életemet! Szeretlek!"
Ahogy ezeket hallottam a fejemben, az ő hangján, hangosan felordítottam.
- Neeem! - ennyi volt.
Zokogva rogytam térdre a hideg járólapon.
Mindennek vége van.

Drága olvasóim!
Ez után a rész után nemsokára hozom az epilógust, majd még egy búcsúzót, és vége. 
Remélem, tetszett ez, azaz az utolsó számozott rész. Kommentben írjátok meg nekem a reakcióitokat, illetve a véleményeiteket erről a részről, legyetek szívesek!
Köszönöm!
Szikraa.*