*31.: Elmegyek.~

*Eleanor Calder szemszöge*

Hangosan sírtam végig az egész napot. 

Délután három körül felugrottam és elkezdtem összeszedni a szobámban az olyan dolgokat, amik Louishoz kötnek. Fényképek, tárgyak, minden, ami egy kicsit is emlékeztet rá.  De sajnos egyet sosek távolíthatok el. Az emlékeimet. Azok örökre megmaradnak és minden pillanatban szinte perzselik agyamat. 

Zokogva rogytam térdre a szobámban, miközben összetéptem egy papírt, amit még unalmamban rajzoltam Louisról. 

-Mi történik velem?! - kiabáltam teli torokból, zokogva, miközben a hajamat markoltam.

Erre csak gyors lépteket hallottam és apám és Danielle már a szobában is voltak. 

-Valami baj van El? Miért kiabáltál olyan hangosan? - kérdezte pánikolt hangon Danielle. 

-Semmi. Semmi, csak az egész életem egy szar! Utálom az egészet, utálok mindent, elegem van! - álltam fel és belecsaptam a falba. 

-Héé, héé, kicsim, nyugalom! - húzott hátrébb a faltól apám. 

-El akarok menni... Milánóba! - mondtam zihálva.

Mintha légszomjam lett volna. Kapkodtam a levegőt, a szívem hevesen vert, szédültem, remegtem egész testemben.

-Minek? - Danielle. 

-Itt akarom hagyni Doncastert. Úgyis nemsokára kezdődik az egyetem... Én nem bírok itt lenni - fakadtam sírva megint. 

-Szakítottál Louisval? - kérdezte apám. 

-Igen - bólogattam, miközben halk választ adtam. - De... Hagyjatok kérlek! Egyedül akarok lenni - néztem mereven magam elé.
 Apám és Danielle lassan kiballagtak a szobámból, én pedig ismét térdre ereszkedtem.
Nem tudtam, most mit kéne tennem, kivel kéne beszélnem... Semmit nem tudtam, komolyan.

Ekkor eszembe jutott, hogy Milánóban az egyetemen, ahová felvettek van egy kollégium. Szeptemberben amúgy is el kellene mennem oda, de, ha jól tudom, akkor előbb is be lehet költözni a koleszba.
Felkaptam a laptopomat és miután bekapcsolt kikerestem az iskola weblapját és olvasgattam. Kerestem rajta valamit, ami arra mutatott volna, hogy az ötletem mégsem olyan nagy baromság.
Végül csak egy telefonszámot találtam, ami a kollégiumi igazgatóé volt.
Felkaptam a telefonomat és, miután bepötyögtem a számsort a fülemhez emeltem a készüléket.
Néhány másodperc múltán a csengés megszakadt és egy kedves női hangot hallottam.
-Sono Isabelle Di Palma, Milano Moda università capo del collegio. Come posso aiutare? - vette fel olaszul a telefont. [Szerk.megjegyz.: Jelentés: /Isabelle Di Palma vagyok, a milánói egyetem kollégiumvezetője. Miben segíthetek?/]
Eg pillanatra megijedtem, de rájöttem, hogy egy ilyen kollégiumvezetőnek kell tudnia angolul.
-Jó napot, én Eleanor Calder vagyok, és nemrégiben kaptam egy levelet az iskolától, amelyben közölték, hogy felvettek - kezdtem.
-Igen? Akkor gondolom ezzel kapcsolatban keres. Mi lenne a problémája? - kérdezte erős olasz akcentussal Isabelle.
-Hát, ez nem is igazán probléma, inkább egy... kérdés. Mégpedig arra lennék kíváncsi, hogy lehetséges-e az, hogy jóval a tanév kezdete előtt beköltözzek a kollégiumba? - kérdeztem kissé félve a nemleges választól.
-Természetesen, igen. Mindössze 3 nappal előtte egy telefonhívással jeleznie kellene, hogy be szertetne költözni - felelt a nő kedvesen.
-Nos, akkor amennyiben lehetségesén most ezt megteszem. Ha minden jól megy, egy héten belül már Milánóban vagyok - mondtam.
-Rendben, akkor bejegyzem magát. Diktálja legyen szíves a nevét és a születési adatait! - szólított.
-Eleanor Calder, Manchester, 1992, Július 16. - tettem, amit kért.
-Rendben, akkor várom egy héten belül a kollégiumba - mondta Isabelle.
-Köszönöm! Viszlát! - és letettem.
Eldőltem az ágyamon és gondolkoztam. Senkinek nem akartam szólni, hogy elmegyek. Maximum apám és Danielle tudhat róla.
Felálltam és lementem az emeletről.
-Apa, Dani! Itt vagytok? - kérdeztem halkan.
-Igen! - hallottam meg apám mély, mennydörgésszerű hangját a nappaliból.
-Elmegyek - jelentettem ki, ahogy beléptem a nagy nappaliba.
-Mégis hová? - kérdezte apám kikerekedett szemekkel.
-Milánóba. Úgy döntöttem, korábban beköltözöm a kollégiumba. Viszont... Megkérlek titeket, hogy ne beszéljetek erről senkinek sem. Sem Perrienek, sem Zaynnek, sem senkinek a barátaim közül. Louisval pedig, ha lehet ti is szakítsatok meg minden kapcsolatot. Egy héten belül meg már Milánóban leszek - mondtam.
-Ez komoly El? Képes vagy itt hagyni ezeket az embereket? Még... még, ha itt nem is Louisra gondolok, de Perrie és a többiek... Szó nélkül akarod itt hagyni őket? - kérdezte Danielle elképedve.
-Igen Dani. Szó nélkül jöttem, szó nélkül megyek. De, ha szeretnél, akkor te ideköltözhetsz. Majd... talán néha vissza fogok járni ide - sóhajtottam. - Megyek, lefoglalom a repülőjegyemet - motyogtam és lassan felballagtam a szobámba, ahol az internet és a laptopom segítségével lefoglaltam az utazáshoz szükséges dolgokat.
Végül elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Két jó nagy bőröndöt teli pakoltam ruhákkal, könyvekkel, és még pár tárggyal, ami fontos számomra.
A szobám szinte teljesen üres volt. Minden olyan dolgot elpakoltam, ami nem kötött az itteni élethez és nem emlékeztetett Louisra.
Aztán lecibáltam az emeletről a bőröndöket, mire Dani és apám még jobban elcsodálkoztak.
-Ma mész? - kérdezte Danielle.
-Holnap. Figyeljetek, nem akarom, hogy bárki tudjon róla. Tudom, már mondtam, de ne beszéljetek rólam senkinek sem. Ha valaki kérdez rólam bármit is, akkor térjetek ki a kérdés elől. Ez az én életem. Én dolgom - mondtam halkan.
-Rendben - mondták egyszerre.
Mély levegőt vettem és visszaballagtam az emeletre. Könnyeim halkan potyogtak a padlóra, miközben kinéztem a szobám ablakán.
Doncaster.
Doncaster, a város, ahol újjá születtem. Ahol olyan barátokra tettem szert, amilyenek nem sok embernek adatnak meg.
És olyan szerelemre, ami szinte végig csak hazugság volt. Szerettem Louist. Még mindig szeretem. De nem ő nem ismer.lehet, sőt biztos, hogy szeret. De nem ismer. Nem ismert annyira, amennyire egy kapcsolathoz kellene. Nem ismer annyira, amennyire szeretne ismerni. Hiába mondja azt, hogy nem így van, belül ő maga is tudja, hogy ez az igazság. Kegyetlen, de sajnos ez az igazság.
Elmerengtem az ablakomból nyíló látványban. Háztetők, kémények, fák, és a kék ég. Elláttam a doncasteri templomig. A nagy, terebélyes épület tetején egy kereszt díszelgett. A Nap fénye büszkén csillogott rajta, amitől még varázslatosabb lett az egész. Egy pillanatra mintha a szívemet tépte volna a kilátás. Visszaemlékeztem arra, hogy miket éltem itt át azalatt a kis idő alatt, míg itt voltam. Fájt visszaemlékezni, mert a legtöbb dologban benne volt Louis.
A bulik, amiket a barátaimmal átéltem, mind felejthetetlenek.
A délutánok, amit Louisval kettesben töltöttünk, pusztán azért, hogy a pillanatnak és egymásnak éljünk, még akkor is a legszebbek, ha fájóak már.
A gyomrom szinte görcsbe rándult, ahogy láttam a főúton Louis autóját végigsuhanni. Fogaimat összeszorítottam és lehunytam a szememet. Remegés futott végig egész testemen.
Mostantól mindig ez lesz, ha csak rá gondolok is?
Egy halk, fájdalmas nyögés csúszott ki a számon. A hangom megviselt volt, a könnyeim még jobban potyogtak a szememből.
El akarok innen tűnni. Itt akarok hagyni minden rohadt fájó emléket, mindenkit, akik valaha is ide kötöttek.
Itt fogom hagyni ezeket. Nem kétséges. Örökre.

Sziasztok! 

Látjátok, tegnap visszajöttem a wellnessből és egyből nekiálltam írni, mint azt korábban mondtam, most újult erővel álltam neki a dolgoknak. 

Hát, remélem, tetszett!

Nem tudom, mikor lesz kövi, de igyekszem. :)

Csók: xxSzikraa.♥*

Figyelem!

Sziasztok!
Sajnos ezen a hétvégén nem fogok tudni újabb rész hozni, mert el kell utaznom Cserkeszőlőre, egy Wellness hétvégére, kicsit pihenni. Ezt követően újult erővel fogok dolgozni minden blogomon, de érthető, hogy most egy kis pihenésre van szükségem.
Ne haragudjatok, igyekszem majd kárpótolni benneteket.
Legyetek erősek, álljatok ki magatokért, és senkinek ne hagyjátok, hogy eltiporja az álmaitokat, mert csodákra vagytok képesek!
Remélem, nem haragszotok!
Puszi: xxSzikraa.♥*

*30.: Alig ismersz! ~

A megengedett sebesség kétszeresével hajtottam az országúton.

Szinte száguldott a véremben az idegesség által termelt adrenalin, ami kissé mámorossá tette közérzetemet. Homályosan láttam, egész testem remegett, érzékeim halványabbak, tompábbak lettek, szívem eszeveszett tempóban vert.

A gyors vezetési sebességemnek köszönhetően elég hamar otthon voltam. Bementem a házba, majd felmentem a szobámba. Átöltöztem otthoni ruhába és beborultam az ágyba. Nem hiszem el, hogy ez a kibaszott nap ennyire el lett cseszve. Az a legrosszabb az egészben, hogy a dolgokat a saját pasim rontotta el. Ez esett a legrosszabbul.

Sírva öleltem át a párnámat és szépen lassan álomba sírtam magam...

Reggel még mindig könnyes szemekkel ébredtem. Mire lementem a konyhába apám és Danielle ott volt.

-Ne haragudjatok, hogy otthagytalak titeket - sóhajtottam.

-Nem probléma, Perrie hazahozott minket és elmondta, miért jöttél el hamarabb - ölelt át Dani.

-Szerintem egyébként teljesen igazad van kicsim - vont vállat apám.

-Köszi - mosolyogtam halványan.

Leültem és megittam egy kávét, majd visszamentem a szobámba.

Úgy döntöttem, hogy ezt a napot végig fogom aludni. Amikor nyakig betakaróztam és kényelmesen elhelyezkedtem, belépett Danielle.

-Mi van? - kérdeztem fejemet a párnába temetve.

-Semmi különös, csak tegnap nem tudtam odaadni az ajándékodat - ült le mellém az ágyra egy aranyosan becsomagolt, lapos dobozzal a kezében.

 Mosolyogva felültem és Danira néztem.

-Szóval... boldog születésnapot még egyszer, utólag - mondta és odaadta a dobozt.

Én szó nélkül fogtam és kibontottam a dobozt.

Egy kép volt benne, amelyet egy csodaszép keret zárt közre.

A képen és és Danielle voltunk, mikor még nagyjából 12 évesek lehettünk.

-Ez pont tíz éve volt. A tizenkettedik  születésnapodon - mosolygott.

-Istenem! - mosolyogtam és elnevettem magam. - Nagyon köszönöm! - öleltem meg.

-Igazán semmiség - adott egy puszit.

Miután Danielle elhagyta a szobámat a kis képet az éjjeli szekrényemre helyeztem. Visszatakaróztam, és próbáltam nem a tegnap estére gondolni, de ez alig sikerült. A könnyeim megint kitörtek szememből és némán folytak le az arcomon.

Alig egy óra telt el és megcsörrent a telefonom. Louis. Annyira tudtam, hogy hívni fog.

Fogtam és kinyomtam. Ez után megint hívott. Én megint kinyomtam. És megint hívott. Kinyomtam. És így ment ez több, mint egy órán keresztül.

Mikor végre felhagyott a hívogatással úgy gondoltam, lesz egy kis nyugtom.

Éppen csak kizártam a fejemből a külvilágot valaki hangosan dörömbölt az ajtómon. A fejemet fogva ültem fel az ágyon, majd szóltam ki.

-Basszus, aludnék, ha nem mondtam volna el lent érthetően! - kiáltottam, mire hirtelen kinyílt az ajtóm.

Louis állt benne, nem Danielle, vagy apám, mint ahogy vártam. 

-Te mit akarsz? - kérdeztem duzzogva, mint egy kisgyerek. 

-El akarok neked magyarázni valamit - mondta, miközben leült az ágyam szélére. 

-Magyarázni? - néztem rá értetlenül. 

-Igen - felelt. 

-Nem magyarázkodni kéne, hanem talán elgondolkodni. Én is még csak most jövök rá, hogy alig ismersz! Ha igazán ismernél, akkor tudtad volna, hogy kikkel szeretném ünnepelni a születésnapomat, és, kikkel nem. Márpedig idegenekkel nagyon nem szerettem volna - osztottam ki kissé hangosan. 

-Nem ismerlek? Eleanor, komolyan azt mondod, hogy nem ismerlek? - képedt el. 

-Teljesen komolyan. Mint már mondtam, ha igazán ismernél, tudtad volna, kikkel akarom megünnepelni a szülinapomat. Ezzel szemben az egész estémet katasztrófává tetted! Soha nem akarok emlékezni erre a születésnapomra - sírtam el magam. - Nem gondoltam volna, hogy egyszer éppen az fogja elcseszni a születésnapomat, akit szeretek - törölgettem a könnyeimet. 

Louis csak nézett maga elé. én kicsatoltam a nyakláncot, amit tegnap kaptam tőle és a kezébe adtam. 

-Te is tudod, hogy ezt nem nekem kellett volna adnod - sóhajtottam remegve. - Keress egy lányt, aki tényleg érdemes rá. Mert az, akit nem ismersz eléggé, sosem lesz méltó egy ilyen ajándékra - mondtam.

-Eleanor, te most... - nem hagytam, hogy befejezze a mondatát, mert tudtam, mit akar, így a kérdésébe belevágva már válaszoltam. 

-Igen Louis. Szakítok veled. Sajnálom. Nagyon sajnálom... De most... Kérlek, menj el! - fogaimat összeszorítva próbáltam visszafojtani a könnyeket, miközben Louis lassan, szinte sokkos állapotban feláll, majd rám néz. 

Közelebb hajolt és adott egy puszit az arcomra. 

-Remélem, boldog leszel - súgta, de a hangja is sokkolt volt, majd lassú, bizonytalan léptekkel távozott, én pedig, ahogy becsukta maga mögött a szobám ajtaját sírva dőltem vissza a párnák közé. 

*Louis szemszöge*

Amikor Eleanor kimondta, hogy vége... Egy világ szakadt össze bennem. Egy pillanatra elfelejtettem lélegezni, a szívem pedig megállt egy pillanatra. 

Nem voltam képes feldolgozni. 

Miközben lassan ballagtam ki a házból azon töprengtem, vajon csak ezért dobott? A buli miatt? Igen, biztosan, mert tartom annyira egyenesnek, hogy a szemembe mondja, ha valami más áll emögött.

Mire kiértem a kocsimhoz már nedves volt az arcom. Nem tagadom, sírok. Ő az egyetlen lány eddig az életemben, akiért valaha is egy könnycseppet is ejtettem. De most nem egy könnycseppet ejtettem, hanem vagy milliót. 

Ő volt az életem. Érte bármit megtettem volna. De úgy tűnik, hogy valamit elrontottam. Valamit, amiben teljesen igaza van. Valamit, ami most elvette Őt tőlem. 

Csoda lesz, ha ebbe nem halok bele. 

A nagymamám nyaklánca szinte égette a zsebemet, amibe beleraktam. Égette, mert nem akartam, hogy Eleanor visszaadja valaha is. Égette, mert azt hittem, mellette fogok meghalni. Égette, mert még mindig úgy éreztem, hogy nála a helye.

Olyan gyorsan mentem hazafelé, mint még sohasem. Eleanor már rég elkezdte volna nekem mondani, hogy ez a beteges gyorshajtás iránti szenvedélyem fog a sírba vinni. Talán jobb is lenne. Jobb lenne, ha sírba vinne. Ha nem ez, akkor valami más. 

Legalább menekülnék. Menekülnék a szenvedés elől. Persze, mindig ez az egyszerűbb megoldás. De az ember olykor túl egyszerű döntést hoz. Nem igaz? 

Nos, remélem, tetszett! :)

Nézzetek be legújabb blogomba, a Salute-ba.

Sok puszi: xxSzikraa.♥*

*29.: Nem jól sikerült meglepetésbuli.~

"Kíváncsi voltam, miért akart mindenképpen ő vezetni. Nem elég, hogy ő akart vezetni, még előtte megkért, hogy szedjem össze... Talán tervez/terveznek valamit?..."

Csak csöndben ültem az úton. Vártam valamit. Talán, hogy Louis mondjon valamit arról, mit is akar.
Mikor egy piros lámpánál álltunk Louis egyik keze a combomra siklott. Az ablakról Louisra néztem, aki fél szemmel, mosolyogva engem figyelt. Visszamosolyogtam rá és kezemet kezére tettem.
Mikor a lámpa zöldre váltott kezét elvette a combomról.
Louis gondolt egyet és elindította a rádiót. Éppen Katy Perry "Roar"-ja kezdődött, amit én nyomtam fel igen hangosra.
Louis egyre gyorsabban száguldott, de még sem volt annyira vad a vezetése, mint máskor.
Egyszer csak Louis hátraadott Daninak egy kendőt.
-Danielle, bekötnéd a szemét? - kérdezte.
-Oh, persze Louis - és elvette a kendőt, majd elkezdte bekötni a szememet.
Mikor megállt a kocsi mindenki kiszállt, csak én nem, mivel bekötött szemmel semmit nem tudtam magammal kezdeni.
Egyszer csak Louis kinyitotta az én felemen lévő ajtót, megfogta a kezemet és óvatosan kiszálltam. Louis becsukta mögöttem a kocsi ajtaját, majd húzni kezdett maga után.
Bizonytalan lépésekkel követtem. Kezdett picit frusztrálni, hogy nem látok semmit...
Beértünk egy a nyári levegőhöz képest elég hűvös helyre. Csönd volt. Hatalmas csönd.
Louis mögém állt és levette rólam a kendőt. Egy hatalmas csapat egy hangos "Boldog Születésnapot!" kiáltás zengett a helyiségben. Mosolyogtam. Örültem, mert tudtam, hogy nem kis erőt és időt feccöltek a barátaim ebbe.
-Köszönöm - nevettem.
Szépen lassan mindenki elkezdett szórakozni, belém azonban belém csapott a súlyos felismerés.  Ahogy támolyogtam a sok ember között kezdtem rosszul érezni magam, ugyanis észrevettem, hogy alig ismerek valakit. Csak az én "csapatomat" ismerem.
Egy idő után annyira rossz érzésem volt, hogy megkerestem a mosdót és egyenesen oda mentem. Amint beértem sírva fakadtam. Persze, örültem, hogy egy ilyen bulit rendeztek nekem, de senkinek nem jó olyan közösségben ünnepelni a születésnapját, ahol körülbelül 60 emberből mindössze11-et ismer.
Idióta módjára törölgettem a szememet, mikor belépett Perrie.
-Eleanor? Miért sírsz? - képedt el.
-Semmi Pezz, igazán semmiség - ráztam a fejemet.
-A semmi miatt nem szokott az ember így sírni - állt elém.
-Csak annyi, hogy... Tudod, nagyon örülök ennek a bulinak, de... alig ismerek valakit. És nem... mármint... mármint nagyon rossz rengeteg olyan emberrel ünnepelni a születésnapomat, akiknek még a nevét sem tudom - szipogtam.
-Így utána belegondolva igazad van... Nem gondolkoztunk. Csak tudod, azt szerettük volna, hogy minél többen legyünk, és igazából Louis mondta, hogy hívjunk meg ennyi embert, a többség maradt volna a szűk baráti társaságnál - Perrie.
-Louis! - mondtam a nevét, mintegy szitkozódást.- Nagyon jól tudja, hogy nem szeretek egyszerre ennyi idegen között lenni - még pár könnycsepp szökött ki a szememből.
-Ezt vele boxold le. Most gyere, menjünk ki! - törölte le elmosódott sminkemet.
-Nem, én... én haza akarok menni. Ne haragudj, de én így nem tudom jól érezni magam, hogy ennyi ember miattam jött ide, de egyrészt semmit nem foglalkoznak velem, másrészt meg nem is ismernek - ellenkeztem. - Majd beszélünk Perrie - intettem és elhagytam a mosdót.
Elkezdtem Louist megkeresni, mert nála volt a kocsim kulcsa. Mikor megtaláltam odamentem hozzá.
-Ideadod a kocsim kulcsát? - kérdeztem.
-Miért? - kérdezett vissza csodálkozva.
-Haza akarok menni. Kérlek add ide! - nyújtottam felé a tenyeremet.
-De... de mégis miért akarsz hazamenni? Ez a te bulid - kerekedtek el a szemei.
-Az én bulim, ahol szinte senkit nem ismerek! Louis, add ide azt a kibaszott kulcsot! - emeltem fel a hangom.
-Menjünk ki! - fogta meg a kezemet Louis.
Kifelé húzott maga után, majd mikor kiértünk a hangzavarból megálltunk.
-Most mi van? Szerveztem neked egy bulit, ez akkora baj? - kérdezett.
-Nem, Louis, nem baj, de ebből a rengeteg emberből senkit nem ismerek, egyedül csak titeket. Nem akarom a születésnapomat idegenekkel körbevéve tölteni - mondtam idegesen.
-De mindenki miattad van itt - legyintett kezével a bejárat felé.
-Igen, de senki nem ismer Louis! Eljöttek, mert tudják, hogy ahol te, vagy ti ott vagytok, az tuti, nagy buli, de semmi másért. Engem meg együttesen felköszöntöttek, mert a barátnőd vagyok. Ennyi az egész - forgattam a szememet. - A barátaink nagy része, Perrie elmondása szerint arra szavazott, hogy szűk baráti körben tartsuk meg. Látod, még ők is jobban ismernek engem, mint te - mondtam idegesen, szinte kiabáltam.
-Eleanor... - nem tudott ennél többet mondani, mert rákiabáltam.
-Add már ide azt a kurva kulcsot basszameg! - teli torokból ordítottam rá.
Louis nem szólt semmit, csak előhúzta a kulcsot a farzsebéből, én pedig elvettem tőle, bepattantam a kocsiba és elindultam.

Remélem, tetszett mindenkinek! :) 

A következő rész elég hamar várható, ugyanis most ötletek ezrei kavarognak a fejemben, tehát valamelyest könnyebben meg fogom írni, mint az eddigi részek néhányát. 

Igyekszem a kövivel! :3 

Puszi: xxSzikraa.♥*