Egyszer minden jónak vége.

Drága olvasóim!
Sajnálattal, és mély fájdalommal írom nektek a következő sorokat.
A blognak ezennel vége.
Az epilógussal, illetve ezzel a bejegyzéssel végleg búcsúzom ettől a blogtól.
Nem egyszerű megválni valamitől, amihez ennyire ragaszkodom. Még magam is sírva fakadtam az epilógus írása közben, erről a szövegről nem is beszélve. De csak egyvalamire gondolok.
"Ne sírj, hogy vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!"
Ez a blog nagyon sokat jelentett nekem veletek, olvasókkal együtt. Azt hiszem nélkületek most nem tartanék itt.
Köszönöm nektek, hogy olvastatok, kommenteltetek, és gyakran jobb kedvre derítettetek egy-egy kedves kommenttel.
A blog 19 feliratkozóval, es több, mint 10800 oldalmegjelenítéssel zár be. 
A további blogjaimban találkozunk!
Hálásan köszönöm a figyelmet!
Sziasztok!
Puszi:
Szikraa.*

*Epilógus.~

~A végső búcsú~

Két hét telt el életem legszörnyűbb napja óta. Pontosan két hét. Az óta minden napom kínkeserves szenvedésből áll. Képtelen vagyok nem rá gondolni, egyszerűen lehetetlen. Olyan űrt hagyott itt nekem maga után, amit képtelenség kitölteni.
Ma van a temetés. Egyszerűen nincs erőm elmenni. Nincs erőm végignézni, ahogy elföldelik a lányt, akit mindennél jobban szerettem. Mégis, úgy érzem, ott kell lennem. Nem tehetem meg vele azt, hogy nem megyek el.
Könnyes szemekkel állok fel, és indulok el a szekrényem felé. Kivalasztok egy fekete inget, egy fekete nadrágot, és felveszem. Remegő kézzel nyúlok a szobám kilincse felé, mikor elkészülök. Vadul dobogó szívvel battyogok le a lépcsőn, és mikor felveszem a cipőmet, anyám jelenik meg előttem. 
- Hová mész? - kérdezi.
- Eleanor temetési szertartására, anya. - felelem halkan.
- Nagyon sajnálom Louis. Nem voltam túl jóban Eleanorral, de a halálát soha nem kívántam. Ne haragudj rám, amiért nem voltam képes elfogadni őt, és nem tartottam tiszteletben, mit érzel iránta. Hibáztam. - mondja halkan, lesütött szemmel anyám. 
- Ez mind szép és jó. Mármint, hogy megbántad, és bocsánatot kérsz. De ehhez neki meg kellett halnia, nekem pedig el kell viselnem az ezzel járó fájdalmat, és meg kell birkóznom azzal, hogy nincs mellettem. És soha többet nem is lesz. - a hangom elcsuklik, a könnyeim pedig kiszabadulnak a szememből.
- Kisfiam! - anyám is sírva fakad, és megölel. - Tudom, hogy erre előbb is rájöhettem volna. Könyörgöm, ne haragudj rám! - zokogja.
- Anya... mennem kell. - mondom, és lefejtem magamról a karjait.
Kimegyek a házból, és beszállok a kocsimba.
Hangos sírás törik ki belőlem. Fejemet a kormányra támasztom, és egész testem rázkódik a sírástól. Könnyes szemekkel indítom be a motort, és nehezen indulok el.
Az eső csöpögni kezd, az ég teljesen beborul. Mintha minden Eleanort és Perriet gyászolná.
Jesy osztotta meg velem az információt, miszerint egyszerre lesz a temetés. Egyszerre két valakit temetünk ma el, akik fontosak voltak. Mikor megérkezem a temetőhöz, bemegyek az egyik virágárushoz két csokor virágért.
A temetőn belül könnyekkel küszködve haladok a sírkövek, és fejfák között. Olvasom a neveket, és az éveket. De senki iránt nem tudok együttérzést tanúsítani. Pedig tudom minden itt nyugvó emberről, hogy kinek a kicsodája volt. De egyszerűen most nem tudok megrendülni mások veszteségén.
Mikor megérkezem, már mindenki ott van. Meglátom a hófehér márványtáblát, amelyen arany betűkkel a következő van felírva:

Eleanor Jane Calder
1992. 07. 16. - 2014. 06. 23.
" Isten vigyázzon a lelkedre! "

Próbálok erős maradni. Próbálok.
A másik táblán, amely ugyan úgy néz ki, ez áll:

Perrie Louise Edwards
1993. 07. 10. - 2014. 06. 23.
" Az angyalok őrizzenek! "

Perriet pelenkás korom óta ismertem. Őt sem egyszerű elengedni. Egyszerre két nagyon fontos személyt elveszíteni... szörnyű.
A szertartás elkezdődik, én pedig nem is figyelem, mit mond a pap. Csak bámulom a két márványtáblát.
Egyedül arra figyelek fel, mikor azt mondja, hogy aki hozott valamit az elhunytak valamelyikének, az odateheti.
Oda megyem először Perrie végső nyughelyéhez, és leteszem hozzá a csokor fehér virágot. Nagyot nyelek, és könnyeimet meg sem próbálva fékezni, tovább haladok.
Leteszem a virághalom tetejére az én virágomat. Majd előveszem a zsebemből azt, amire azt terveztem, hogy akkor adom oda neki, mikor hazaérek a munkából aznap, mikor a baleset történt.
Egy piros selyemdoboz. Benne egy fehér arany jegygyűrű. Ezt ahelyett, hogy a csokrokhoz tenném oda, ráteszem a mahagóni koporsó tetejére. A könnyeim még jobban potyognak.
- Örökre szeretni foglak. - suttogom gombóccal a torkomban.
Ezzel vége a szertartásnak.
Még állok egy picit Eleanor és Perrie sírja fölött, majd lassan elmegyek. A fejemet lehajtva lépkedek. Egyszer csak egy kéz éri a vállam.  Megfordulok, és meglátom Zaynt. Próbálok halványan rá mosolyogni, de csak egy vicsorgásszerűt sikerült kipréselnem magamból. 
- Hihetetlen, hogy nem láthatjuk őket többé... - suttogja halkan.
- Igen. Képtelen vagyok elengedi Eleanort. És Perriet is. Őt a húgomként szerettem. - lehajtom a fejemet.
- Nem tudom és nem is akarom felfogni. - Zayn.
- Én sem. - rázom a fejemet.
Ennyi volt a beszélgetés. Kifogytunk a szavakból. Csak ballagunk egymas mellett a gondolatainkba merülve, csöndben. 
Nem tudom elengedni Eleanort. Egy fél szív vagyok nélküle. Egy fél ember.
Hiányzik. Ezen semmi nem változtat.

*40.: Összedőlt világ.~

- Mit akarsz? - kérdeztem halálos nyugalommal.
- Csak kíváncsi voltam, hogy van az én egyetlen kicsi lányom. - anyám hangja még mindig gonosz volt ugyan, de ezúttal maró gúnyt is éreztem benne.
-Jól vagyok. Ne hívogass, mert nem érdekel, amit akarsz. Nem vagyok kíváncsi a gúnyos érdeklődésedre, sem arra, hogy esetleg a barátaimat kezded lehordani nekem. Nem is értem, minek keresel! - forgattam a szememet annak ellenére is, hogy tudtam, hogy nem lát. A hangomból kiérződött, hogy egyetlen mondattal felidegesített, az eleinte tettetett nyugalom elillanni látszott.
- Ugyan már Eleanor! Te is tudod, hogy nem így van! Neked még szükséged van az édesanyádra. - kacagott fel.
- Már régen nincs! Felnőtt ember vagyok,  köszönöm, nem kérek egy ilyen anyából! - ennyivel le is zártam az egészet, majd rányomtam a telefont.
Ledobtam a telefont, és mintha mi sem történt volna, olvastam tovább.
Hiába próbáltam idegi állapotomat olvasással leplezni, tagadhatatlan volt,  hogy úgy fel lettem idegesítve, mint már nagyon régen. Felsóhajtottam,  és lementem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, és elővettem belőle egy szénsavas ásványvizet. Beleittam, majd visszatettem.
Ledőltem a kanapéra a nappaliban, és az ajkamat rágva agyaltam.
Végül úgy döntöttem, felhívom Perriet. Ha nincs semmi dolga, akkor elmehetnénk valahová.
Megnyomtam a Perrie nevére beállított gyorshívót, majd a fülemhet emeltem a telefont.
Két csengetés után Perrie felvette.
- Szia El! - rikkantotta a nevemet jókedvvel.
- Szia Pezzy! Mit csinálsz most? - kérdeztem mosolyogva. 
- Most? A netet bújom, és fekszem. Miért? 
- Hát, arra gondoltam, elmehetnénk valamerre. Louis dolgozik, én meg egyedül vagyok.
- Oké. Szerintem fél órán belül átmegyek és elmegyünk valahová.
- Jól van. Akkor én is összeszedem magamat. Puszi. - és letettem.
Felpattantam a kanapéról, és felmentem a szobámba.
Kivettem egy világoskék farmert, és egy fehér felsőt, majd felvettem őket. Megfésülködtem, enyhén kihúztam a szememet, majd felvettem egy zoknit, és lementem a lépcsőn. Belebújtam a rózsaszín-fehér-szürke Nike Air Maxembe, így már teljes készenlétben vártam Perriet.
Csinaltam magamnak egy kávét, majd leültem meginni, s közben A Szürke Ötven Árnyalatát olvastam. Pont végeztem a 10. fejezettel, mikor nyílt a bejárati ajtó, és belépett az én szőkésbarna barátnőm.
- Sziaaa! - visított egyet, majd magához ölelt.
- Na helló! Mi a helyzet? - kérdeztem,  mikor elengedett.
Végignéztem Perrien. Imadtam, ahogy öltözködik. Most egy piros top volt rajta, ami nem takarta a hasát, egyáltalán. Csak a mellét. Hozzá felvett egy fekete rövidnadrágot, ami viszont majdnem a köldökéig ért. Egy vastag, láncszerű, aranyszínű nyaklánc csillogott a nyakában, a haja lazán, félegyenesen omlott a vállára. Lábán egy piros-fekete Air Max volt.
Annyira rohadt jól tud felöltözni!
- Semmi extra. Itt?
- Abszolút semmi. - vontam vállat.
- Hová is akarunk menni? - kérdezte Perrie.
- Nem tudom. Induljunk el, aztán majd kitaláljuk. - mondtam.
- Oké. Gyere, menjünk!
Elindultunk. Beültünk Perrie fekete Volvo-jába, és elindultunk.
- Valami cél azért kellene... - nezett rám Perrie.
- Ööö... pláza? - kérdeztem egyszerűen. 
- Legyen. - bólintott, majd nagy sebességgel kikanyarodott a főútra. - Basszameg! - kiáltott fel Perrie.
A sebesség, és a szemerkélő esőtől csúszóssá vált út miatt a kocsi hátulja megcsúszott, és nekicsapódott az utat, és a járdát elválasztó erős fának. A hirtelen érkezéstől erősen megfejeltem az ablakot, a fejem azonnal fájni kezdett. Kicsit elkábultam, majd mire észbe kaptam volna, egy hatalmas csattanást követően minden elsötétült.

* Louis Tomlinson *

A telefonom csengése zavart meg a munkában. Számomra ismeretlen, vezetékes telefonszám villogott a kijelzőn.
- Itt Louis Tomlinson. - vettem fel nyugodtan.
- Jó napot kívánok, itt Jamie Patrick, a Saint George kórház recepciósa. Nem túl jó hírek miatt hívom. - férfi mély hangja csak még baljósabbá tette azt, amit mondott.
- Őő... mi történt? - kérdeztem. 
- Nem régen szállították be hozzánk Eleanor Caldert és Perrie Edwardsot. - a szívem kihagyott egy ütemet. - Autóbalesetet szenvedtek a 75-ös úton. A mentősök elmondása szerint mind a ketten életveszélyben vannak. -  a levegő bennakadt a tüdőmben, a látásom homályos lett.
-Mi... M... Micsoda? - alig bírtam kinyögni.
- Mr. Tomlinson, az orvosok jelen pillanatban küzdenek a hölgyek életéért. - monda.
Nem tudtam elhinni.
- Azonnal indulok. - mondtam, és letettem.
Felpattantam a helyemről, és csapot-papot otthagyva kirohantam.
Beszálltam, és amint beindult a motor tövig nyomtam a gázt, és a kórház felé igyekeztem.
Az a tíz perc, míg odaértem, nekem több órának tűnt. Mikor megálltam a kórház épülete előtt, amilyen gyorsan csak tudtam berohantam, a recepciós pulthoz szaladtam, majd amint rám emelte a szemét az ott ügyködő pasas, beszélni kezdtem.
- Eleanor Caldert és Perrie Edwardsot keresem. - hadartam gyorsan.
- Az ön neve? - kérdezte a ferni ismerős hangon. Vele beszéltem telefonon.
- Louis Tomlinson. Azt hiszem, maga hívott fel. - feleltem.
- Igen. - gyorsan gépelt valamit, majd felemelte az asztalon lévő telefont, és orvosi kifejezésekkel és számokkal teli beszélgetést folytatott. Mikor letettem felnézett rám. - Harmadik emelet, traumatológia, 323-as műtő. Nem lehet bemenni, de ott tud várni. - mondta.
- Köszönöm! - vetettem oda, és már rohantam is a lift felé. 
Az egyik éppen akkor nyitotta ki az ajtaját. 
Nem vártam meg, míg kiszallnak belőle, betolakodtam a kifelé induló emberek között. Megnyomtam a harmadik emelet gombját, és vártam. A lift olyan lassan vánszorgott felfelé, hogy elgondolkodtam, hogy, ha a lépcsőn mentem volna, már rég fent lennék.
Amint végre kinyílt az ajtó, ismét nekiiramodtam, és rohanva kerestem a 323-as ajtót.
Végigrohantam az egész emeletet, mire megláttam Perrie szüleit egymásnak dőlve, amint nyugtatják egymást,  Danielle-t, aki kisírt szemmel fel-alá járkált Liam előtt, és Zaynt, aki szintén ezt tette.
- Louis! - amint Danielle meglátott, a nyakamba ugrott, megölelt, és hangosan zokogni kezdett.
Viszonoztam az ölelést, és fejemet a vállára hajtva nekem is potyogni kezdtek a könnyeim. Eddig bírtam.
Mikor Danielle elengedett odamentem Zaynhez, akit szintén megöleltem.
Liam remegett, a lába idegesen topogott a kórház padlóján.
Perrie szülei kisírt szemekkel néztek engem.
Leültem, és vártam. Senki nem szólt egyetlen rohadt szót sem.
Mikor megjött Jesy, Jade, és Leigh, és elmondták nekik, mi történt, ők is hasonlóképp reagáltak, mint Danielle. De hát, ki örül egy ilyennek, főleg, ha az egy hozzá nagyon közel álló személlyel történik.
Én senkihez nem szóltam, még miutan Harry és Niall is megérkezett, akkor sem.
A szívem úgy vert, mintha azt próbálná jelezni; most mindennek vége. Így is éreztem. 
- A fracba! Mikor jön már ki valaki, és mond valamit?! - pattantam fel idegesen, a hangom pedig elcsuklott. A könnyeim ismét hullani kezdtek.
Nem bírtam tétlenül ülni.
- Nyugi Louis. - paskolta meg a hátamat Niall. Nincs mese, ő is félt. 
Mindenki tudja, hogy, ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor darabokra hullik a csapat. És még jobban össze lennénk törve. 
Idegesen a hajamba túrtam, és mély levegőt vettem.
- Nem bírom ezt, hogy mindenki itt ül, ki van borulva, és semmit sem tudunk! - fogaimat összeszorítva próbáltam ellenállást tanúsítani a testem remegése ellen.
Ekkor kijött az egyik orvos, vérfoltoktól vöröslő, kék műtős ruhában. Arcán mély együttérzés, sajnálat, és gyász tükröződött.
- Mi történt?! - kérdezte Perrie édesanyja félve. 
Én már tudtam. Láttam az orvos szemében. 
- A sérülések, és belső vérzés mindkét lánynál nagyon súlyosak voltak. Sajnálom, de... de egyikőjüket sem tudtuk megmenteni. Fogadják mély részvétemet. - hajtotta le a fejét az orvos.
Csend lett. Mindenki lefagyott. Majd pár pillanat múlva sírások törték meg ezt a bénító, gyászos csöndet. 
Én magam elé meredtem, miközben szüntelenül folytak a könnyek végig az arcomon.
Elveszítettem. Elveszítettem a lányt, aki a világot jelentette nekem. Elveszítettem az életem értelmét, a világomat, mindent. Összedőlt az életem. Minden romokban hever körülöttem.
A szívemen egy pillanat alatt tátongó lyuk keletkezett. Nem bírtam felfogni, hogy többé nem hallhatom a hangját, nem érezhetem az illatát, nem érhetek hozzá... nem csókolhatom meg... nem mondja nekem azt, hogy szeret... Lehetetlen!
A fejemben fájdalmasan visszhangozni kezdtek a szavai, amit ma reggel hagyták el a száját.  Az utolsó, amit tőle hallottam.
"Szeretlek Tommo. Sosem foglak elhagyni. Veled fogom leélni az életemet! Szeretlek!"
Ahogy ezeket hallottam a fejemben, az ő hangján, hangosan felordítottam.
- Neeem! - ennyi volt.
Zokogva rogytam térdre a hideg járólapon.
Mindennek vége van.

Drága olvasóim!
Ez után a rész után nemsokára hozom az epilógust, majd még egy búcsúzót, és vége. 
Remélem, tetszett ez, azaz az utolsó számozott rész. Kommentben írjátok meg nekem a reakcióitokat, illetve a véleményeiteket erről a részről, legyetek szívesek!
Köszönöm!
Szikraa.*

*39.: Hívás.~

Soha nem voltam még annyira felszabadult, mint az utóbbi napokban. Louis és köztem minden rendben volt, a csapatunk újra összejött. Minden visszatért a régi kerékvágásba, én pedig úgy éreztem, hogy soha többet nem is akarom kisiklatni az életemet.
A nappalimban üldögélve beszélgettünk együtt mi, a nagy csapat, a barátok.
- Azt mondod, hogy Superman jobb, mint Batman?! - Liam úgy nézett a mellettem ülő Louisra, mint aki hamarosan gyilkosságot készülne elkövetni.
- Úgy ám! - nevetett Louis.
- Srácok, azt hiszem elmúltatok 8 évesek, úgyhogy nem kell ezen vitázni. Leeyum, te Batmanes vagy, Tommo meg Supermanes. Ennyi. - zárta le Niall. - Amúgy is sokkal jobb a krumpli. - vont vállat. 
- Atya ég! - forgattam a szememet nevetve.
- Most értétek el nálam azt a szintet, mikor hivatalosan is elmebetegnek nyilvánítalak benneteket, és elkezdem agyban tervezgetni az erről szóló nyilatkozat kiállítási formáját. - fogta a fejét Jesy.
- Azt hittem, ez már meg van… - vonta fel a szemöldökét Liam. 
- Eddig csak mondogattam. Most viszont halál komolyan gondolom. - kacsintott Jesy.
Louishoz bújtam, aki kezét a derekamnál tartva simogatta a hátamat. Arcát a hajamba temette, s mély levegőt vett,  teleszívta magát az illatommal. Én eközben másik kezét szorongattam, és ujjait cirógattam. 
- Szeretem az érzést, hogy újra a karjaimban vagy. - súgta. 
Barátaink, mintha mi jelen sem lennénk, tovább hülyéskedtek. 
- Én pedig szeretek a karjaidban lenni. - pár másodpercre lehunytam a szememet.

[…]

- Jó végre kettesben. - fordult felém sunyin mosolyogva Louis, mikor becsukta a barátaink után a bejárati ajtót.
- Hmm… - mosolyogva túrtam a hajába, mikor elém lépett. 
- Szeretlek. - suttogta, s megcsókolt. 

[…]

- Nem, nem értem. - rázta a fejét Louis, mikor épp egy, az egyetemen tanult matekpélda került szóba.
- Hagyjuk Louis. Te nem vagy a számok embere. - kuncogtam. 
- Sosem voltam.
- Nem baj, nem az eszedért szeretlek. - nevetten fel. 
- Én többek között azért is szeretlek téged. - nyújtotta rám a nyelvét. 
- Ne nyújtogasd, mert kitépem!  - fenyegettem játékosan. 
- Azzal csak magadnak ártanál. - kacsintott. 
Vettem a perverz poént, s gyengén megpofoztam, ő pedig mosolyogva fordította el a fejét. 
- Enyje, Miss Calder, most csak maga alatt vágja a fát! - harapott az ajkába.
- Nem vagyok jó favágó. - húztam el a számat. 
- Meglátjuk. - somolygott.

[…]

Csak én voltam voltam otthon. Sem barátok, sem Louis. Csak én. Unalmas, egyedül töltött óráimban csak az ágyon feküdtem, olvastam, és zenét hallgattam.
Azon járt az agyam közben, hogy mit lehetne csinálni. Valami olyat, aminek némi értelme is van, talán. De mégis, míg Louis dolgozott, én nem tudtam semmi különösebb programot, mint összebújni a kedvenc könyvemmel, A Szürke Ötven Árnyalatával. Közben éppen Ne-Yo Beautiful Monster című dalát hallgattam, mikor megcsörrent a telefonom. Félretettem a könyvet, és megnéztem, milyen szám villog a kijelzőn. Nem volt ismerős, így kíváncsiságtól vezérelve felvettem.
- Eleanor Calder - szóltam bele kissé hivatalos hangon.
- Ó, Eleanor!  Milyen rég nem hallottalak! - szólalt meg egy gonosz, de ismerős hang.
Már csak ez hiányzott! 
Honnan az Istenből tudja az új telefonszámomat?
Minek kell hívogatnia?
Annyira elegem van!

Tudom, hogy ez a rész elég rövid, és unalmas lett, de próbálok egy kis izgalmat csempészni a blog utolsó részébe, ami a következő rész lesz.
Azért remélem, mindenkinek tetszett.
Nem tudom, mikor hozom a következőt, ugyanis édesapám rendesen elintézte a családi életemet, és most azt kell helyrepofoznom picikét.
Igyekszem a kövivel!
Szikraa.*

*38.: Vásárlás.~

Három nap telt el Louis levele óta. Három napja nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel. Egyre erősebb bennem a vágy, hogy felkeressem és mindent elfelejtsek neki, mindent megbocsássak, mindent újra kezdjek vele. De nem. Nem fogok én loholni, én felejteni. Először lássam,  hogy valóban küzd. Hogy tesz valamit értem. 
Ma úgy döntöttem, elmegyek bevásárolni. Fogtam magamat, kocsiba ültem, és elindultam.
A sorok között lassan baktatva kerestem valami konzerv halat, mikor megláttam Louist, amint az ikerhúgait kísérgetve belépett a sorok közé.
A lélegzetem bennakadt, a szám résnyire tátva maradt, szemem kissé kikerekedett, mikor egy pillanatra elkaptam tekintetét. Ő is hasonlóan reagált, csak ő a sorok között állva, teljesen leblokkolt.
Felsóhajtottam, a kezemben tartott tonhalkonzervet a nálam lévő kosárba dobtam, majd sietősen tovább haladtam. Éppen azért döntöttem a vásárlás mellett, hogy egy picit lekapcsoljon a vele kapcsolatos gondolatokról, erre megjelenik itt, pontosan akkor, mikor én is itt vagyok, és halálos lazasággal bemasíroz arra a sorra, amelyiken én válogattam. Persze, mikor meg kiszúrt, meg se mukkant, akkor beállt a technikai blokk.
Visszatértek a vele kapcsolatos gondolataim. És hirtelen, mint egy amolyan Isteni csoda, bevillant. Bevillant, hogy mit kezdjek a levéllel.
Előkotortam a táskámból egy tollat, s egy eldugott soron az üres falrészre téve a papírt, annak másik felére kezdem írni.
" Semmi közöd ahhoz, mennyit iszom. Ismerem a saját határaimat. - Ezt csak úgy utólag, reagálva arra, amit írtál.
Xx E. C. "
Összehajtogattam a papírdarabot, majd úgy indultam el, hogy megkeresem Louist.
Épp a chipsek és egyéb sós nassolni valók között keringett a húgaival. Nekem háttal állt. Tartása valahogy picit görnyedtebb volt. Ez még csak most tűnt fel. Elmentem mellette, közben szó nélkül a kezébe nyomtam a papírt. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete. Mitagadás, keze bőrének érintésétől nekem is heves reakcióim voltak. A testem libabőrös lett, a szívem zakatolni kezdett. Nem álltam meg, gyorsan tovább iszkoltam.
A kosaramba pakoltam a még szükséges élelmiszereket, majd sietősen mentem fizetni. A kasszától szatyrokkal megpakolva távoztam.
A kocsimhoz érve, letettem a jármű mellé a szatyrokat, hogy kinyithassam a csomagtartót. Éppen az első csomagot tettem be, amikor  az erőteljesen sütő nap sugarait valaki eltakarta. Az árnyék forrása felé fordultam,  de rögtön meg is bántam. Louis állt mögöttem, arca nyugodt, de valahogy mégis dühös volt.
- Mit szeretnél? - kérdeztem, mintha teljesen természetes volna. Próbáltam nem mutatni, valójában mennyire felzaklaz a jelenléte.
- Hogy tegyek meg érted mindent, amikor esélyt sem adsz? Hogyan? - szemei válasz után kutatva fürkészték arcomat.
- Ezt nem nekem kell tudnom. Nem véletlen nehezítem meg a dolgodat. Látni akarom, mint küzdesz. Louis én nem akarok úgy lenni veled, hogy még abban is kételkedem, hogy egyáltalán szeretsz. - ráztam a fejemet kétségbeesetten.
Ekkor Louis nem szólt semmit, mindkét csuklómat egy kezébe fogta, a fejem fölé, a kocsi oldalához szegezte, testemmel együtt. Szabad keze a derekamat húzta maga felé, majd a szemembe nézett. Mélyen belül, kék szemei olyan érzéseket szabadítottak fel bennem, amikről azt hiszem nem is tudtam.
- Jól tudod, hogy szeretlek. Minek ezt ragozni? - kérdezte lágyan, majd ajkát az enyémre tapasztotta.
Nem bírtam. Hiába próbáltam,  egyszerűen nem bírtam ellenállást tanúsítani. Készségesen válaszoltam ajkaira, közben testemmel hozzá simultam. Kezeim még mindig a fejem fölött voltak, Louis által összefogva.
Mikor Louis követelőző, ellenállhatatlan ajkai elhúzódtak tőlem, Louis elengedett, és mélyen a szemembe nézett. 
- Szeretlek. Őrülten szeretlek, ezen senki és semmi nem változtat. De kezdem azt gondolni, hogy a te érzéseid már javában megváltoztak irántam. Ezesetben viszont legalább annyit kérek, hogy ne játssz velem. - esdeklő pillantása végigfutott rajtam.
- Nem. - hevesen ráztam a fejemet. - Nem, Louis, semmi nem változott. 
- Akkor nem értem mire ez a nagy hercehurca. - sóhajtott, s a hajába túrt.
- Nem akarok úgy járni, mint legutóbb. - hajtottam le a fejemet. Őszintén, picit elszégyelltem magam. Hisztérikának éreztem magam, aki mindenen kiakad.
- Nem fogsz. Most már tudom, milyen elveszíteni azt a nőt, aki a legfontosabb nekem. Jobban fogok vigyázni rád. - hangja halkan csengett.
- Louis... - szemeim könnyben áztak, de visszafogtam magamat. Nem akartam a nyakába vetni azt a fenenagy, érzelemtől duzzadó lelkemet.
- Tudod, hogy te vagy az egyetlen nő... akit akár most azonnal, minden akadály nélkül feleségül vennék.
Ezen megdöbbentem. Hogy feleségül venne? Most azonnal? A hideglelés kerülgetett. Nem tudtam, mit kezdjek az információval.

Nos, hosszú kihagyás után,  sokatok örömére meghoztam a HARMINCNYOLCADIK részt. Biztos vagyok benne, hogy már nem lesz sok rész, úgyhogy mindenki készüljön a blog zárására.
Remélem, azért ez a rész tetszett!
Puszi:
Szikraa.*

*37.: Levél.~

- Szedd össze magad Eleanor! Akkor is jössz, hiába játszod a sértődöttet, tudod, hogy ez nálam nem igazán jön be - parancsolt Perrie.
- Nyugi már, elkészülök, mindjárt! - kiabáltam ki a szobámból, miközben éppen egy szilvaszín koktélruha cipzárját igyekeztem felhúzni a hátamon. Kinyitottam a szoba ajtaját, és hátat fordítottam az ott álló Perrienek. - Húzd fel, kérlek! - kértem.
Perrie felsóhajtott, majd egyetlen laza mozdulattal felhúzta a cipzárt.
A szűk ruha megemelte a melleimet, amik most, így remekül néztek ki ebben a szerelésben.
- Az igen... - Perrie csodálkozott rajtam.
- Oké. Ne tégy úgy, mintha... Na jó, mindegy - ráztam a fejemet. Belenéztem a tükörbe, és egy igazán csinos bombázó nézett vissza rám. - Készen vagyok - vettem fel a ruhámhoz hasonlóan szilvaszínű magassarkút.
Én, Perrie, és Danielle elindultunk az én kocsimmal, a többi lány pedig helyszínen fognak minket várni.
Mikor odaértünk, már rengeteg ember állt sorba a biztonsági őrök előtt. Perrie megfogta a kezemet, és Danielle-ét, és átvágott velünk az emberek sora között. Az egyik nagydarab őr kezébe nyomott egy ötvenfontos bankjegyet, aki amint pénz érte a kezét, nyitotta is nekünk az ajtót.
Mögöttünk az emberek kiabálni, morogni kezdtek, de mi ügyet sem vetve rájuk, bevonultunk a benti emberek közé.
Egyből kiszúrtam a többi lányt, Jesy-t, Leigh-Anne-t, és Jade-t. Odajöttek hozzám és mind megöleltek.
- Jó, hogy újra itt vagy - kezdte Jesy. - Hiányoztál - erősen magához szorított.
- Jó újra itt lenni veletek - mosolyogtam kissé gyászosan.
- Akkor kezdődjőn az este! Már rendeltem mindenkinek piát - visított Jade, és a bárpulthoz vonultunk, ahol már várt minket egy adag Tequila.
Felhajtottuk, és elvonultunk táncolni.
Ugráltunk, visítoztunk, és hirtelen annyira jó kedvem lett, hogy minden nyűgömet elfelejtettem, és gondtalanul telt az este.
Pár óra múlva kezdett borzasztóan melegem lenni. Kimenten a hűvös levegőre, és leültem az útpatkára, hogy egy kicsit lehűljek. De talán ezt nem kellett volna, ugyanis amint leültem elöntötték a gondolataimat a mai nap eseményei.
Néztem magam elé, figyeltem a részegen tántorgó embereket, akik mind tartottak valahová. Megláttam egy párt, akik szenvedélyesen ölelkeztek, és csókolóztak.
Halkan sírtam, miközben őket néztem. Csak visszagondoltam arra, mikor én és Louis ugyan ilyen gondtalanul, boldogan együtt voltunk. Szeretném visszakapni azokat a romantikus pillanatokat, a nevetéseket, a csókokat, az öleléseket, mindent, ami beletartozott a kapcsolatunkba.
Egyszercsak megéreztem egy kezet a vállamon. Egy másodpercre azt hittem, Louis az, de ekkor mindkét oldalamra leült egy-egy fiú.
Niall és Harry óvatos mosollyal néztek rám.
- Sziasztok! - köszöntem, miközben a könnyeimet igyekeztem eltűntetni az arcomról.
- Szia El - köszöntek ők is.
- Jó titeket újra látni. Hogy vagytok? - tettetett gondtalansággal mosolyogtam feléjük.
- Megvagyunk. És te? Bár mindketten látjuk, hogy valami nem okés - Harry.
- Élek. Elvagyok. Csak... Kijöttem picit lehűlni, semmi különös - sóhajtottam.
- Ezt olyannak add be, aki el is hiszi, mert  mi nem hisszük - Niall kacsintott.
- Oké... Csak... Folyton Louis-n jár az eszem. Ennyi - ráztam a fejemet.
- Akkor tegyél valamit, ne ülj és sírj egy útpatkán! - Harry hangja erősen utasított.
- Neki kell tennie. Neki kell harcolnia értem, nem fordítva. Ez az ő csatája, amit értem vív, nem az enyém őérte. Szeretem. Meghalok érte, de nem fogok én szaladni az ő karjaiba - vontam vállat.
- Ebben van valami - sóhajtotta Harry. - Jaj, te lány, mi lesz veled? - döntötte a vállamra a fejét, Niall pedig barátian megfogta a kezemet.
Ez a gesztus annyira meghatott, hogy könnyes lett a szemem, de visszapislogtam, nem akartam megint bőgni.
- Fiúk... Én bemegyek. Inkább próbálok felejteni. Jobb program, mint itt ülni a járda szélén, majdnem sírva - kuncogtam kínomban.
- Oké. Vigyázz magadra kislány - Niall megsimogatta a kezemet.
- Úgy lesz - feleltem halkan, majd felálltam, és otthagyva őket, betipegtem.
Azonnal magával ragadott a benti kellemes hangulat, így csatlakoztam a tömeghez, és addig táncoltam és visítoztam, míg bírtam.

[…]

Reggel iszonyat fejfájással keltem, mellettem Jade terült el, nem túl nőies pozícióban.
Mély levegőt vettem, felálltam és lecsoszogtam a nappaliba.
Senki nem volt ébren. Bevettem egy fejfájáscsillapítót, amit a nappali komódfiókjában találtam, és kimentem a konyhába. Majd' megállt a szívem, amikor Liamet találtam egy szál alsóban, egy bögre kávé társaságában.
- Jesszusom, Liam! - sikítottam fel, és elfordultam.
- Nem vagyok szégyenlős, Eleanor - nevetett fel halkan.
- Te mi a jó szent szöszt keresel a konyhámban boxerben?! - kérdeztem sokkolva a hirtelen meglepetéstől, de visszafordultam Liam felé. Tekintetemet a padlóra szegeztem.
- Őőő... Hát... Izé... Ezt Daniellevel beszéld meg, mikor felkelt - mondta zavartan.
Atya világ! Ezt nem akarom tudni, szerintem.
- Hát... Jó... Akkor én most... Felmegyek... - és gyors léptekkel eltűntem az emeleten. 
Meg akartam keresni a telefonomat, érdekelt az idő.
A táskámban kutakodtam, de mielőtt kivettem volna az iPhonet, a kezembe akadt egy papír. Kivettem, szétnyitottam, majd olvasni kezdtem a szép kézírást.

Nem kellene annyit innod. Jól tudjuk, hogy nem bírod a piát. Viszont hihetetlenül szép vagy!
xx L.W.T.

Egy pillanatra elgondolkodtam, ki lehet az a bizonyos L.W.T., de aztán rájöttem.
Louis William Tomlinson.
Felsóhajtottam, testem remegett. Értetlenül álltam a tény előtt, hogy Louis tette ezt a táskámba.
Visszaraktam a papírt, helyette pedig megfogtam az iPhonet, és feloldottam a billentyűzetet.
Bedőltem a még mindig alvó Jade mellé, és az internettel babráltam.
Nem tudtam semmi érdekeset, így lassan visszaaludtam, miközben akörül keringtek a gondolataim, hogy mit kezdhetnék Louis rejtélyes üzenetével…

Nos, már túlvagyok a vizsgáimon, úgyhogy igyekszem a részekkel, de ugye még mindig csak a mobilom az egyetlen, ahonnan tudok írni, ezért lassabb a folyamat, de bizonyos szempontból gyorsabb is.
Szóval, ennek a blogomnak is nemsokára vége lesz, ugyanis már ehhez sincsen semmi ötletem. De garantáltan lesz új blogom ezután, tehát, aki szereti az firkálmányaimat, annak majd ajánlani fogom. Persze, még egy darabig lesznek frissítések, de én 2 héten belül be akarom fejezni ezt a blogom.
Hát, remélem, tetszett az új rész.
Szikraa.*

*36.: Látogató.~

A csajos este Perrievel kicsit megnyugtatott. Kibeszéltük magunkat, minden gondunkat elmeséltük a másiknak. 

Másnap haza kísértem Perriet. Jó kedvem lett tőle, már nem éreztem azt, hogy legszívesebben folyamatosan bőgnék. 

Mikor hazaértem Danielle bűnbánó képpel ült a nappaliban, és egy ismeretlen, mégis ismerős parfüm illata csapta meg az orromat. 

- Ne haragudj Eleanor, tényleg nem akartam beengedni, de borzasztóan erőszakos volt. Ne kérdezz semmit, csak menj fel a hálószobádba - sóhajtott Danielle. 

Összehúztam a szemöldököm, lerúgtam a fekete sarut a lábamról, majd lassan felmentem, miközben éreztem, hogy valami kellemetlen fog történni. Feszültség gyűlt a gyomromban, majd benyitottam a szobámba, és ledöbbentem. 

Ott ült az ágyam szélén, lehajtott fejjel, de mikor meghallotta, hogy kinyílt a szoba ajtaja, felkapta a fejét. Égető kék szempár találkozott az én pillantásommal, egy percre megfagyott az idő. Csak álltam az ajtóban, megdermedve, miközben a szemébe néztem. A szívem vad vágtába kezdett, a torkomban dobogott. 

- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan. 

- Téged - felelt az én hangerőm tökéletes megfelelőjével. 

Becsuktam az ajtót magam mögött, táskámat letettem az asztalra. Felé fordultam az asztalnak támaszkodva. 

- Hiányzol. Elviselhetetlenül - sütötte le gyönyörű kék szemeit.

Louis gyötrelmes hangja visszhangzott a fejemben. És a neve. Louis. Louis. Louis. LOUIS! 

- Nekem nem tűnt úgy, mikor azzal a doncasteri ribanccal, Barbarával, vagy, ha így jobban tetszik, Barbibébivel faltátok egymást az utcán - mosolyodtam el gunyorosan.

- Nehogy azt hidd, hogy engem köt hozzá bármi komolyabb érzelem! Nem tudlak feledni, képtelen vagyok nem rád gondolni, Eleanor, kérlek! - sóhajtotta. 

- Nem érdekel Louis. Semmi közöm nekem ahhoz, hogy te mit akarsz attól a nőtől, vagy milyen kapcsolat van köztetek, érted, semmi közöm - morogtam.

- Eleanor, láttam, tudom, hogy fájt, hogy vele láttál. Ne tagadd!

- Ezt nem tagadtam. De, Louis, ez nem olyan könnyű. Sőt, csöppet sem az - haraptam az ajkamba.

- A rohadt életbe, felfognád végre?! - hirtelen mozdulattal felpattant, közelebb lépett hozzám. Egyetlen lépés távolságból mélyen a szemembe nézett. - Felfognád végre, hogy még ennyi idő után is te vagy az egyetlen, aki megéri a fáradtságot, a könyörgést?! - hangja picit elbizonytalanodott, kezét az testem mellett lógó kezemre tette.

- Nehezen hiszem ezt Louis - tekintetemet a földre szegeztem.

- Mit kell tennem ahhoz, hogy elhidd? - kérdi kétségbeesetten, szemei hevesen csillogtak.

- Bizonyíts Louis. Bizonyíts - feleltem komoly hangon, majd kihúztam kezemet az övéből, és kimentem a szobából.

- Mondd, hogyan bizonyítsak, hogyan tegyem meg azt, ami kell, ha még csak lehetőséget sem adsz rá? - szólt utánam, mikor már a lépcső tetején voltam.

Nem fordultam meg, mert keserves hangjától elöntötték a szememet a könnyek. Remegve fújtam ki a levegőt.

- Megtalálod a módját Louis. Nem veszem magam körbe öt méter magas betonfallal, amin keresztül nem férsz hozzám. De neked kell kitalálnod, hogyan hidald át azt az univerzum méretű távolságot, amely kettőnk közt van - hangom nem volt több, mint keserű, rekedtes, remegő suttogás. 

Még mindig nem fordultam meg, nem néztem a szemébe. Lesütöttem tekintetemet, próbáltam tudomást sem venni a forró könnyekről, amelyek a szememből kicsordulva lassan, kínzóan folytak végig az arcomon. 

- Kérlek, Eleanor, ne tedd ezt velem! - hangja alapján szinte zokogott. 

- Ha valóban vissza akarsz kapni, akkor képes vagy értem küzdeni, Louis. Nem fog pár "ti amo" és dolce complimento levenni a lábamról - sóhajtottam, de csak ekkor tűnt fel, hogy a mondatom nyomokban olasz kifejezéseket tartalmazott. - Akarom mondani: pár "szeretlek" és édes bók - javítottam ki a kis nyelvkeverésemet. 

- Rendben Eleanor. Ahogy szeretnéd - bólintott, majd lassan elhaladt mellettem. Két lépéssel az én lépcsőfokom alatt megállt, visszanézett rám. Én akaratlanul lestem vissza kék szemébe. 

Az arca könnyes volt, épp, mint az enyém. 

- Bármit megteszek, hogy újra az enyém légy. Csak, hogy tudd - mormogta halkan, arcon csókolt, majd lassan leballagott a lépcsőn.

Csak néztem magam elé. Ajka nyomán bizsergett az arcomon a bőr. Nyeltem egyet, felsóhajtottam, és visszamentem a szobámba. Louis parfümjének illata még halványan derengett a szobában. Mély levegőt véve fogtam vissza könnyeimet. Előhúztam a laptopomat a félig kipakolt bőröndből, felnyitottam, majd bekapcsoltam. 

Türelmesem várakoztam, míg a fekete alapon, ezüst színnel csillogó Apple jel villogott, majd végül megjelent a főképernyő. 

Megnyitottam az inboxot, azaz a levelezésemet, de semmi érdekeset nem találtam. Rögtön lecsuktam az iMacet, és lementem a konyhába, hogy egyek valamit. 

- Ne haragudj Eleanor! - jött utánam Danielle. 

- Nem haragszom - vontam vállat, miközben enni kezdtem egy Nutellás kenyeret. 

- Tudhatom, mi történt fent? - kérdezte óvatosan. 

- Azt mondta, bármit megtesz, hogy visszakapjon - motyogtam halkan. 

- És még? 

- Lényegében ennyi Danielle - felsóhajtottam és lerogytam az egyik bárszékre a konyhában. - Az az igazság, hogy én még mindig szeretem, és megszakad a szívem, hogy nem vagyok vele.

- Bírd ki Eleanor! Ne add fel, ne rohanj a karjaiba, mert akkor csak azt fogja hinni, hogy bármit megtehet veled. 

- Tudom Dani, de így, hogy láttam őt... A szeme könnyektől csillogott, ahogy rám nézett... Nem akarok fájdalmat okozni neki - egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy visszafogjam a feltörni készülő, tomboló érzelmeket.  

- Nyugalom El! - Danielle odalépett hozzám és megölelt. Nyugtatóan simogatta a hátamat. 

Átöleltem én is őt, úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. 

- Jót tenne most neked egy bulizás, Eleanor. Ma este elmegyünk - elengedett, rám kacsintott, majd kiment. 

- De, Dani, én... - reménytelennek tartottam folytatni, mert tudtam, hogy most felhívja Perriet, Perrie a többi lánynak, és együtt rángatnak el.

A Nutellás kenyeremet majszolgatva felmentem a szobámba, és a gondolataimba merültem, csöndben járt az agyam.

Sziasztok! 

Lám, meghoztam az újat, de már most közlöm, hogy a ballagásom, a nyár eleji utazásom és a vizsgáim miatt éppen, hogy fogok majd tudni hozni új részt, szóval ne csodálkozzatok, ha ritkán hozok frisset!

Remélem, maradok PlaceTimerek, és Szikrátorok! 

Puszi:

Szikraa.*