*33.: Év vége.~

/11 hónap múlva./ 

Sok minden megváltozott körülöttem, bennem, és távol tőlem is.
Számtalan alkalommal kerestek doncasteri barátaim. Egyedül Perrie maradt kitartó, és a mai napig minden áldott nap keres.
Mikor egy SMS-ben közöltem vele, hogy egy kis egyedüllétre vágyom, egy hónapig nem keresett. De nem felejtett el.
Bennem, rajtam a változások elég feltűnők.
Szinte folyékonyan megtanultam olaszul, hiába, ha az ember közel egy évig javarészt csak olaszok között van, megtanul egyet, s mást. Én a nyelv mellett megtanultam az eredeti bolognai spagetti receptjét. Az embernek sok ideje van, ha az egyetemi tanulmányok mellett, mindent tökéletesre fejleszt.
Danielle a doncasteri házamban lakik. Neki nem kellett egyetemre mennie. Mázlista.
Még két napom van az egyetemen. A repülőjegyeim megvannak, Manchesterbe megyek, átszállással, ami Londonban lesz.
Csak ülök az egyik dékán óráján, ami nem más, mint a matek.
-Miss Calder, tudja erre az egyenletre a megfejtést? - kérdezi, természetesen olaszul.
-Öömmm... - húzom el a számat, és tekintetemet a hatalmas táblára szegezem. - A középfokú tényezőt lefokozzuk egy egyszerű rövid egyenlettel, így megkaphatjuk azt a számsort, amely segítségével megbecsülhetjük a felsőfokú tényezőt. A becsült értéket elosztjuk a lefokozott tényező utolsó két számával, megkapunk egy számot, ami feltehetőleg a végeredmény lesz - magyaráztam.
A diákok mind tátott szájjal néztek. Mindenki tudja, hogy Brit vagyok, mégis szinte tökéletesen beszélek olaszul.
A tanár helyeslően bólintott, majd tovább magyarázott a tanulóknak.
A csengő élesen harsant fel, ahogy vége szakad az órának. Fellélegeztem, és lassan, a többi diákkal együtt felálltam, összeszedtem a cuccaimat, és elindultam vissza a kollégiumi szobámba.
A csomagjaim már készen álltak, csupán arra a két napra elegendő ruha volt elöl hagyva.
Leültem az ágyra, elővettem a laptopom, bekapcsoltam. Miután az Apple ikon villogása eltűnt, megjelent a háttérképem, amin Danielle, Pezz, és a többi lány van. Danielle küldte még 3 hete.
Hiányoztak. Hiányzott mindenki. Louis emlékét szinte lehetetlen volt eltüntetni agyamból. Beleégett. Még mindig szerettem, és erre minden áldott nap rá kellett döbbennem.
Ahogy duplán rákattintottam a Safari böngészőre, az megnyílt, elém hozva a twittert. Bejelentkeztem, de nem volt semmi új, ami érdekelt volna.
Igazából egyik közösségi oldalon sem volt semmi, ami felkeltette volna az érdeklődésem.
Elterültem az ágyon, és vártam a szobatársamat, Mia Grey-t. Ő is angol anyanyelvű, de amerikai. Aranyos lány, mosolya mindig szinte égetően gyönyörű, 100 wattos, fehér fogai pedig, majdhogynem világítanak a fényben.
Ahogy a szépség belépett a szobába, szinte kézzel tapinthatóvá vált a jókedv.
-Szia, Eleanor - vigyorgott rám.
-Mia - biccentek kicsit mosolyogva. - Mizujs? - kérdeztem, miközben a "lakásunk" konyha részébe mentem.
-Semmi különös, az a paraszt biológia tudomány tanár nem ad ötöst az évvégimbe, egyetlen rossz jegy miatt. Az mi?! - kerekedik ki a szeme, miközben teljesen fel van háborodva.
-Szép. Én mindig is utáltam azt a görény Dr. Prescott-ot. Egy gyökér az a nő - forgatom a szemem.
-Ne is mondd - Mia.

/2 hét múlva/

Ma visszamegyek. Visszamegyek oda, ahonnan egyenes úttal indultam Olaszországba. Manchester zsongását magam mögött hagyva ültem be az autóba, amit még a legutóbbi születésnapomra kaptam, és Danielle volt olyan szíves elhozni Manchesterbe. 

Ahogy magamra csuktam az ajtót hirtelen emlékek csaptak meg. Olyan emlékek, amelyeket sikerült egy ideig nélkülöznöm, de most, a kocsi illatát érezve akaratlanul is feltörtek bennem azok az emlékképek. 

A Mercedes terepjárónak még mindig új autó illata volt, hiába, hogy sokáig nem volt használva.

Szinte beleszédültem az emlékek és az illatok áradásába. Mély levegőt vettem, teleszívtam a tüdőmet az illattal, majd beindítottam a kocsit. Danielle mellettem ült, halványan mosolygott, és kezét az enyémre tette. 

- Minden rendben lesz El. Viszont Perrie kis híján megölt, hogy mondjak el neki mindent, úgyhogy legalább vele találkoznod kell - húzta el a száját. 

- Meglátom. Egyelőre attól tartok, hogy vasvillával fognak kikergetni a városból, amint megtudják, hogy ott vagyok... - forgattam a szememet. 

Miközben mosolyogva integettem a szintén integető apámnak, a gázra léptem és elhajtottam. 

- Bolond vagy - nevetett Danielle. - Istenem, annyira hiányoztál te idétlen, elmebajos, elvetemült nőszemély! - ölelte át az egyik karomat, amelyik éppen nem feszült görcsbe az idegességtől. 

Az utat Doncasterig nehézkesen, félve tettem meg. Mikor megláttam az előttünk terebélyesedő DONCASTER táblát az autópályán, a gyomromban pici pillangók kezdtek el csapkodni, fejbőröm bizseregni kezdett.

- Nyugi Eleanor! Semmi baj nem fog történni - mosolygott rám Danielle.

- Te könnyen beszélsz - sóhajtottam.

A szívem szinte kiugrott a helyéről, mikor megláttam valamit, amit soha nem akartam. Szemembe könnyek tolultak, a levegőt gyorsabban és nehezebben vettem. 

Egyetlen pislogás és forró könnyek csorogtak végig az arcomon, miközben pillantásom megakadt rajtuk. Satufékkel megálltam, fejemet a kormánynak támasztottam és hangos zokogás tört ki a torkomból. 

Bocsánat a késésért, de remélem, ez a rész valamelyest engesztelt benneteket. 

Igyekszem hozni a következőt. 

xxSzikraa.♥*