*32.: Repülő.~

Másnap reggel a telefonom ébresztőjének éles sípolására keltem. Mély levegővétellel felültem az ágyon és körbenéztem az üres szobában.
Felsóhajtottam, majd kimásztam az ágyból.
Elkezdtem készülni. Felöltöztem, megfésülködtem, fogat mostam és sminkeltem.
A dolgaim végeztével nehéz szívvel lecammogtam az emeletre.  Felsóhajtottam, majd kieresztettem a hangomat.
-Apu, Danielle, kijöttök velem a reptérre?
-Igen! - feleltek kórusban és azzal a lendülettel le is rohantak az emeletről.
-Vezetek én - mondtam és a kezembe vettem a kocsi kulcsait.
Ezzel együtt elkezdtem kivonszolni a három hatalmas bőröndömet.
-Hadd segítsek! - kapott ki egyet a kezemből Danielle, apám pedig átvette a másik kettőt.
-Ó, köszönöm - mosolyogtam, majd bezártam az ajtót, és elindultam a kocsihoz, aminek én nyitottam ki a csomagtartóját.
Apu betette a bőröndöket, majd becsukat a csomagtér ajtaját.
Mindenki beült az autóba, apám az anyósülésre, Danielle pedig hátra. Én, ugye egyértelműen a volán mögé ültem.
Lassan, de biztosan beindítottam a motort, majd a gázra léptem. Olyan gyorsan hajtottam, mint Louis annak idején. Nem akartam látni a mellettem elsuhanó tájat, a hegyeket, dombokat, zöld fákat, a kis erdőt, amelyhez rejtélyes legendák köthetőek a környékbeliek között, és a házakat, amelyekben olyan emberek élnek, akiket elmulasztottam megismerni...
Bánni fogom, hogy itt hagytam mindent és mindenkit csak úgy, egyetlen szó nélkül. De nem baj. Nem baj, mert teljesen új életet fogok kezdeni mindenki nélkül. Vállalom a bűntudatot, még ha az életem végéig is kísérteni fog. Vállalom a depressziót, hiszen az nem tart sokáig. Ha mégis, akkor is csak átmeneti.
Vállalom azt, hogy azok, akik most még a barátaim, azok két hónap múlva, - vagy még annyi sem, - majd látni sem akarnak, tudni sem akarnak rólam.
Túl élem, ha túl akarom élni.
Az utat némán vezettem végig. Senkihez nem szóltam egyetlen szót sem, csak figyeltem az utat, amely puha simasággal szántotta a gyönyörű táj talaját.
Teljesen magával ragadott a száguldás. Hiába volt nyíl egyenes az út, hiába fájt minden méter, amin túl hajtottam, élveztem, hogy a fák, a bokrok és a fű, egyetlen zöldes pacává összefolyva futottak el az ablak mellett, mintha a zöld szín különböző árnyalatai versenyt vívnának egymással.
A repülőtér már látszott a fák sűrű lombjai között. Közelinek látszott, de tudtam, hogy még legalább 10-15 perc odaérni, bár az én jelenlegi vezetési tempómban csak 5-8 perc lesz.
Mély levegőt vettem és nem törődve az utasaimmal, gyorsítottam.
A műszerfalon elegánsan virító sebességmérő mutatója már a 220-as számjegyet súrolta. Életemben nem mentem még ilyen gyorsan.
-Eleanor, jobb lenne, ha lassítanál. Ez veszélyes - mondta Danielle aggódva, mikor meglátta a sebességmérő mutatót.
-Dehogy veszélyes! Tudok vezetni! - mosolyogtam, de közben rá sem néztem.
-Kicsim, te mióta vezetsz így? - kérdezte apám kikerekedett szemekkel. 

-Semmikor óta. Csak most jól esik ilyen sebességgel menni - feleltem halkan. 

Nem mondott senki semmit, csak a krémszínű bőrülésbe süppedve, csöndben ültek tovább. 

Valóban nem telt el sok idő, mire odaértünk a repülőtérre. 

Kiszedtük a cuccaimat a csomagtartóból és bementünk a hatalmas váróépületbe, majd kiváltottuk a neten lefoglalt jegyeimet.

Éppen csak leültünk az egyik székre, megszólalt a hangosbemondó.

~A 999-es Olasz, milánói járat utasai kérjük, kezdjék meg a csekkolást! ~ 

Erre felpattantam és a kezembe kaptam a jegyemet, majd Danielle és apám felé fordultam. 

-Vigyázzatok magatokra... - öleltem meg mindkettejüket. 

Még adtam nekik pár puszit, és Milánó felé vettem az utat. 

[...]

Ahogy a repülő felszállt, rádöbbentem, hogy még a dupla ülésen is egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Hát, mindenesetre elkezdem a gyakorlást Milánóra, hiszen ott sem lesz nagyobb társaságom párféle kajánál.

A hajam egy laza copfba volt kötve, talpaim csupaszok voltak. Nem fáztam. Nem fáztam, de egyedül voltam, ami belülre olyan hűvös és sivár érzést kölcsönzött. 

Lassan, halkan lélegeztem, miközben az ablakon bambultam kifelé. Figyeltem a repülő mellett lassú tempóban elhaladó, vattacukor puhaságú felhőket. Ismét akaratlanul is előtörtek bennem az emlékeim. Egyszer csak bevillant egy pillanat, amin Louis hangosan nevet. 

Akkor olyan jó volt őt boldognak látni. Boldognak, gondtalannak, minden valaha volt problémát elfeledve... Akkor még úgy láttam őt, mint az életem legnagyobb csodáját. De ő mindig az marad. Egy csoda, amit eldobtam magamtól. Hiába, továbbra is magamnak adok igazat. Makacs személyiség vagyok. De akkor én is teljesen boldog voltam, mikor Ő ott volt, és Ő is az volt, mikor én ott voltam.

Most pedig... a szívemet, mintha ezer tű szurkálná, mintha lassan kínozva perzselnék minden egyes pocikámat. Egyszerűen nem tudtam szabadulni az érzéstől, amit az emlékek okoztak. Emlékek, amelyeket mélyen el akarok temetni magamban, de tudom, hogy olyan mélyen sosem tudnám, mint azt én szeretném. Sosem lenne elég erőm hozzá. Így is... így is még rá gondolni is nehéz. Fizikailag nehéz. Az agyam egy pillanat alatt rákapcsolódik minden egyes elraktározott emlékre, akaratlanul is, de ilyenkor olyan érzésem van, mintha a csontvázamat millió tonnás súly nyomná, és mintha már csak egyetlen végtelen másodperc tartaná vissza attól, hogy mind a 206 csontom apró porrá zúzódjon. 

De ez nem következik be. Nem következik be, mert az a másodperc, ami elválaszt a végtől örökké tart. Azt hívják az emberek szenvedésnek. 

Még mindig a felhőket néztem. Közben folyamatosan olyan gondolatok jártak a fejemben, mint az előzőek, azok alatt pedig Louis arca villogott, mint valami rémkép, amin egy angyal szerepel. 

Szinte észre sem vettem, hogy a könnyeim ismét patakzottak az arcomon, felhúzott lábaimon lévő nadrágon pedig sötét foltot színeztek. 

Hátradőltem, behunytam a szememet és próbáltam minél hamarabb elaludni, hogy a gondolataim kicsit elterelődjenek...

/Később/

Éppen felébredtem, mire szóltak, hogy hamarosan leszállunk. Felkészültem a leszállásra. 

Leszállás közben a gyomrom felkavarodott, alig tudtam visszafogni, hogy ne jöjjön ki az, aminek nem kéne kijönne. 

Végre szilárd talajt érve mélyet szippantottam az olasz levegőből, majd mikor már a repteret is elhagytam, egy taxiba ültem és elindultam a kollégium felé.

Sajnálom a sok késést, de remélem ez a meglehetősen hosszú rész kárpótolt benneteket! :) 

Kommentbe véleményeket légyszi! 

xxSzikraa.♥*