*35.: Erős barátság.~

- Hol van? - hallottam a földszintről egy ismerős női hangot, mikor felkeltem. Megremegett szívem.
- A szobájában. De eléggé ki van borulva a történtek miatt - Danielle hangja aggodalmasan csengett.
- Látni akarom. El akarom mondani neki, hogy... - a reszketeg hang megszakadt és mély levegőt vett. - Felmegyek hozzá - mondta, és lábak gyors topogását hallottam a lépcsőn, majd mintha az illető tétovázott volna, de végül a kilincs lassan lenyomódott és egy hosszú, barnásszőke hajjal keretezett, meseszép arc jelent meg az ajtóban.
Az ajkamat harapdálva, a párna sarkát babrálva, törökülésben gubbasztottam az ágy szélén.
A rám meredő jégkék szempár fagyosból, meleggé vált, ahogy felmérte az állapotomat. Szemöldökét összevonva, aggódva, mégis kérdőn nézett rám.
- Bejöhetek? - kérdezte halkan.
- Persze - feleltem, és próbáltam kisajtolni egy mosolyt.
Ő belépett, becsukta maga mögött az ajtót, majd odajött az ágyamhoz és leült a szélére.
- Azzal a szándékkal jöttem fel, hogy jó alaposan a nyakadba zúdítom azt, amit hónapok alatt átéltem. De most, hogy ennyire kikészülve látlak, nem biztos, hogy jó ötlet lenne... - sóhajtott.
- Perrie, meg kell értened az akkor hozott döntéseim miértjét - suttogtam rekedten.
- Én csak azt nem értem, hogy a barátaidat miért hagytad itt. Eleanor, van fogalmad arról, mit okoztál? Bíztunk benned, erre te eltűnsz, Danielle pedig semmit nem mondott - Perrie hangja remegett, szemei könnyektől csillogtak.
- Én kértem meg, hogy senkinek ne mondjon semmit. Ne őt hibáztasd azért, mert azt tette, amit kértem tőle! Hidd el, magamnak sem fogom soha megbocsátani ezt a döntésemet, de, ha már elmentem, legalább megmaradt annyi méltóságom, hogy új életet kezdjek - a fejemet ráztam, és elmosolyodtam a saját hülyeségemen.
- Csalódott, szomorú, és zavarodott voltál. Louisval összetörtetek mindent egymásban. De a mai napig nem értem meg, hogy a barátaidat minek kellett itt hagyni. Ezt soha sem fogom neked megbocsátani - mondta, de hangja nem volt több keserű suttogásnál.
- Nem is várom, hogy megbocsáss. Sőt, semmit nem várok. Nem érdemlem meg, hogy még most is foglalkozz velem. Őszintén, nem is értem, miért teszed - lehunytam a szememet, de egy könnycsepp kiszabadult a szememből és végigfolyt az arcomon. 
- A barátnőd vagyok Eleanor. A barátoknak az a dolga, hogy elfogadjanak, minden hibáddal és vétkeddel együtt. Én ezt teszem - nézett fel ujjairól Perrie, és láttam, hogy az ő arcát is könnyek áztatják.
- Nem tudom, mivel érdemeltem ki a szeretetedet, de köszönöm. Mindent köszönök - ismét lehajtottam a fejemet és hagytam, hogy az arcomon lévő könnyek lecsöppenjenek a combomra.
- Eleanor... - Perrie felsóhajtott és hirtelen megölelt.
Tele volt szeretettel, megkönnyebbüléssel, de éreztem benne egy csepp haragot is.
 Visszaöleltem, karom erősen köré fonódott. Jó érzés volt végre Perrie közelében. Mellette lennem mindig megnyugtató volt. Olyan volt, mint egy két lábon járó nyugtató kapszula és energiabomba egyszerre.
Egy kis hatásszünet után elengedtük egymást, majd pár percig csak ültünk.
- Eleanor... Meddig leszel Doncasterben? - kérdezte halkan.
- Fogalmam sincs - ráztam a fejemet. - Csak azt tudom, hogy minél tovább akarok itt lenni - sóhajtottam.
- Találkoztál Louisval?
Gondolataimban megjelent az a fájó pillanat, mikor csak ott álltunk egymással szemben, szótlanul. Összeszorítottam a fogaimat, lehunytam a szemeimet, majd elengedtem a feszültséget.  

- Igen - feleltem.

- Megrázó volt? 

- És ezzel még nem mondtam semmit. Nincs annál rosszabb érzés, mikor azt látod a város ribancával csókolózni, akit a legjobban szeretsz. Nagyon kiborultam - sóhajtottam. 

- Elhiszem. Sajnálom, hogy rögtön erre kellett hazajönnöd - fogta meg a kezem. 

- Nem számít - rázta a fejemet. - És mi a helyzet veled, meg Zaynnel? -kérdeztem, ahogy eszembe jutott Perrie másik fele. 

- A szokásos. De már nem veszekszünk annyit, mint régebben. Tudod, Zayn próbált hozzám alkalmazkodni, míg én idegbeteg voltam miattad. Ez talán kicsit erősebbé tett minket - mosolyodott el kicsit. 

- Örülök, hogy boldog vagy - mosolyogtam rá. 

- Így, hogy visszajöttél, már teljesen, mindennel kapcsolatban boldog vagyok - pillantott rám. - És remélem, te is boldog leszel - kissé megszorította a kezemet, de nem erősen. 

- Per ora quanto possibile sono felice, Perrie.

- Nem beszélek folyékonyan olaszul. Sőt, nagyjából semennyire nem beszélek olaszul - nevetett fel.

- Bocsánat! Olaszul beszéltem? Ööö... Csak azt mondtam, hogy amennyire most lehetséges, boldog vagyok, Perrie. 

- Remélem, azért ennél boldogabb is leszel - kacsintott. 

- Igyekszem - haraptam az ajkamba. 

- Egyébként, nevetni fogsz! Tudod, Louis-t milyen főiskolába küldte a drága anyuci? - már ő is kuncogott. 

- Na? - néztem kérdőn. 

- Katonaiba. Pár évet lehúz ott, és lehet, hogy még be is sorozzák - nevetett Perrie. 

Én ezen valahogy nem tudtam nevetni. Összeszorítottam a számat és néztem magam elé. Ez szinte egyenlő azzal, hogy az anyja a halálba küldi a fiát.

- Ez nem vicces Pezz. Tudod, hogy ez mit jelent? Louis akár meg is halhat. Jól tudhatod, mit jelent katonának lenni - mondtam. 

Perrie elkomorodott és talán, mintha elgondolkodott volna. 

- Igazad van - nyelt nagyot.

- Nem akarom elveszíteni, még akkor sem, ha sosem volt az enyém - ajkam és hangom megremegett a mondat közben. 

- Ne gondolj erre! Menjünk el valahová ma, inkább! - csillant fel Perrie szeme. 

- Perrie, kérlek.... nekem nincs most hangulatom semmihez. Csak itt akarok feküdni és a plafont bámulni, miközben valami szar zene megy a háttérben - prüszköltem elkenődötten. 

- Ez esetben veled tartok. Már, ha szeretnéd. Lenne mit mesélnem neked az elmúlt tizenegy hónapról. És addig sem jár olyan dolgokon az az okos kis buksid, amiken nem kéne - megpaskolta a fejemet. 

- Ha szeretnél, akkor tarts velem! Jobb valaki mással, mint egyedül - helyeseltem. 

- Akkor hazamegyek pár cuccomért, és már itt is vagyok - felállt mellőlem, majd adott egy puszit a fejemre. - Jó, hogy újra itt vagy, Eleanor - mondta, majd kisétált a szobából. 

Én hátradőltem az ágyon és mindazon agyaltam, amit Perrie mondott. 

Az anyja? Komolyan az anyja zavarta el Louist katonai főiskolára? Nem vagyok képes felfogni! Ez olyan, mintha fegyvert fogna a gyereke fejéhez, és meghúzni készülne a ravaszt. 

Ez a hasonlat pedig éppen azt tükrözi, amit legszívesebben én tennék a drága Tomlinson mamával. 

Sziasztok! 

Remélem, tetszett a rész, elnézést a hosszú kimaradásért! 

Véleményeket kérek!

xxSzikraa.♥*