*31.: Elmegyek.~

*Eleanor Calder szemszöge*

Hangosan sírtam végig az egész napot. 

Délután három körül felugrottam és elkezdtem összeszedni a szobámban az olyan dolgokat, amik Louishoz kötnek. Fényképek, tárgyak, minden, ami egy kicsit is emlékeztet rá.  De sajnos egyet sosek távolíthatok el. Az emlékeimet. Azok örökre megmaradnak és minden pillanatban szinte perzselik agyamat. 

Zokogva rogytam térdre a szobámban, miközben összetéptem egy papírt, amit még unalmamban rajzoltam Louisról. 

-Mi történik velem?! - kiabáltam teli torokból, zokogva, miközben a hajamat markoltam.

Erre csak gyors lépteket hallottam és apám és Danielle már a szobában is voltak. 

-Valami baj van El? Miért kiabáltál olyan hangosan? - kérdezte pánikolt hangon Danielle. 

-Semmi. Semmi, csak az egész életem egy szar! Utálom az egészet, utálok mindent, elegem van! - álltam fel és belecsaptam a falba. 

-Héé, héé, kicsim, nyugalom! - húzott hátrébb a faltól apám. 

-El akarok menni... Milánóba! - mondtam zihálva.

Mintha légszomjam lett volna. Kapkodtam a levegőt, a szívem hevesen vert, szédültem, remegtem egész testemben.

-Minek? - Danielle. 

-Itt akarom hagyni Doncastert. Úgyis nemsokára kezdődik az egyetem... Én nem bírok itt lenni - fakadtam sírva megint. 

-Szakítottál Louisval? - kérdezte apám. 

-Igen - bólogattam, miközben halk választ adtam. - De... Hagyjatok kérlek! Egyedül akarok lenni - néztem mereven magam elé.
 Apám és Danielle lassan kiballagtak a szobámból, én pedig ismét térdre ereszkedtem.
Nem tudtam, most mit kéne tennem, kivel kéne beszélnem... Semmit nem tudtam, komolyan.

Ekkor eszembe jutott, hogy Milánóban az egyetemen, ahová felvettek van egy kollégium. Szeptemberben amúgy is el kellene mennem oda, de, ha jól tudom, akkor előbb is be lehet költözni a koleszba.
Felkaptam a laptopomat és miután bekapcsolt kikerestem az iskola weblapját és olvasgattam. Kerestem rajta valamit, ami arra mutatott volna, hogy az ötletem mégsem olyan nagy baromság.
Végül csak egy telefonszámot találtam, ami a kollégiumi igazgatóé volt.
Felkaptam a telefonomat és, miután bepötyögtem a számsort a fülemhez emeltem a készüléket.
Néhány másodperc múltán a csengés megszakadt és egy kedves női hangot hallottam.
-Sono Isabelle Di Palma, Milano Moda università capo del collegio. Come posso aiutare? - vette fel olaszul a telefont. [Szerk.megjegyz.: Jelentés: /Isabelle Di Palma vagyok, a milánói egyetem kollégiumvezetője. Miben segíthetek?/]
Eg pillanatra megijedtem, de rájöttem, hogy egy ilyen kollégiumvezetőnek kell tudnia angolul.
-Jó napot, én Eleanor Calder vagyok, és nemrégiben kaptam egy levelet az iskolától, amelyben közölték, hogy felvettek - kezdtem.
-Igen? Akkor gondolom ezzel kapcsolatban keres. Mi lenne a problémája? - kérdezte erős olasz akcentussal Isabelle.
-Hát, ez nem is igazán probléma, inkább egy... kérdés. Mégpedig arra lennék kíváncsi, hogy lehetséges-e az, hogy jóval a tanév kezdete előtt beköltözzek a kollégiumba? - kérdeztem kissé félve a nemleges választól.
-Természetesen, igen. Mindössze 3 nappal előtte egy telefonhívással jeleznie kellene, hogy be szertetne költözni - felelt a nő kedvesen.
-Nos, akkor amennyiben lehetségesén most ezt megteszem. Ha minden jól megy, egy héten belül már Milánóban vagyok - mondtam.
-Rendben, akkor bejegyzem magát. Diktálja legyen szíves a nevét és a születési adatait! - szólított.
-Eleanor Calder, Manchester, 1992, Július 16. - tettem, amit kért.
-Rendben, akkor várom egy héten belül a kollégiumba - mondta Isabelle.
-Köszönöm! Viszlát! - és letettem.
Eldőltem az ágyamon és gondolkoztam. Senkinek nem akartam szólni, hogy elmegyek. Maximum apám és Danielle tudhat róla.
Felálltam és lementem az emeletről.
-Apa, Dani! Itt vagytok? - kérdeztem halkan.
-Igen! - hallottam meg apám mély, mennydörgésszerű hangját a nappaliból.
-Elmegyek - jelentettem ki, ahogy beléptem a nagy nappaliba.
-Mégis hová? - kérdezte apám kikerekedett szemekkel.
-Milánóba. Úgy döntöttem, korábban beköltözöm a kollégiumba. Viszont... Megkérlek titeket, hogy ne beszéljetek erről senkinek sem. Sem Perrienek, sem Zaynnek, sem senkinek a barátaim közül. Louisval pedig, ha lehet ti is szakítsatok meg minden kapcsolatot. Egy héten belül meg már Milánóban leszek - mondtam.
-Ez komoly El? Képes vagy itt hagyni ezeket az embereket? Még... még, ha itt nem is Louisra gondolok, de Perrie és a többiek... Szó nélkül akarod itt hagyni őket? - kérdezte Danielle elképedve.
-Igen Dani. Szó nélkül jöttem, szó nélkül megyek. De, ha szeretnél, akkor te ideköltözhetsz. Majd... talán néha vissza fogok járni ide - sóhajtottam. - Megyek, lefoglalom a repülőjegyemet - motyogtam és lassan felballagtam a szobámba, ahol az internet és a laptopom segítségével lefoglaltam az utazáshoz szükséges dolgokat.
Végül elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Két jó nagy bőröndöt teli pakoltam ruhákkal, könyvekkel, és még pár tárggyal, ami fontos számomra.
A szobám szinte teljesen üres volt. Minden olyan dolgot elpakoltam, ami nem kötött az itteni élethez és nem emlékeztetett Louisra.
Aztán lecibáltam az emeletről a bőröndöket, mire Dani és apám még jobban elcsodálkoztak.
-Ma mész? - kérdezte Danielle.
-Holnap. Figyeljetek, nem akarom, hogy bárki tudjon róla. Tudom, már mondtam, de ne beszéljetek rólam senkinek sem. Ha valaki kérdez rólam bármit is, akkor térjetek ki a kérdés elől. Ez az én életem. Én dolgom - mondtam halkan.
-Rendben - mondták egyszerre.
Mély levegőt vettem és visszaballagtam az emeletre. Könnyeim halkan potyogtak a padlóra, miközben kinéztem a szobám ablakán.
Doncaster.
Doncaster, a város, ahol újjá születtem. Ahol olyan barátokra tettem szert, amilyenek nem sok embernek adatnak meg.
És olyan szerelemre, ami szinte végig csak hazugság volt. Szerettem Louist. Még mindig szeretem. De nem ő nem ismer.lehet, sőt biztos, hogy szeret. De nem ismer. Nem ismert annyira, amennyire egy kapcsolathoz kellene. Nem ismer annyira, amennyire szeretne ismerni. Hiába mondja azt, hogy nem így van, belül ő maga is tudja, hogy ez az igazság. Kegyetlen, de sajnos ez az igazság.
Elmerengtem az ablakomból nyíló látványban. Háztetők, kémények, fák, és a kék ég. Elláttam a doncasteri templomig. A nagy, terebélyes épület tetején egy kereszt díszelgett. A Nap fénye büszkén csillogott rajta, amitől még varázslatosabb lett az egész. Egy pillanatra mintha a szívemet tépte volna a kilátás. Visszaemlékeztem arra, hogy miket éltem itt át azalatt a kis idő alatt, míg itt voltam. Fájt visszaemlékezni, mert a legtöbb dologban benne volt Louis.
A bulik, amiket a barátaimmal átéltem, mind felejthetetlenek.
A délutánok, amit Louisval kettesben töltöttünk, pusztán azért, hogy a pillanatnak és egymásnak éljünk, még akkor is a legszebbek, ha fájóak már.
A gyomrom szinte görcsbe rándult, ahogy láttam a főúton Louis autóját végigsuhanni. Fogaimat összeszorítottam és lehunytam a szememet. Remegés futott végig egész testemen.
Mostantól mindig ez lesz, ha csak rá gondolok is?
Egy halk, fájdalmas nyögés csúszott ki a számon. A hangom megviselt volt, a könnyeim még jobban potyogtak a szememből.
El akarok innen tűnni. Itt akarok hagyni minden rohadt fájó emléket, mindenkit, akik valaha is ide kötöttek.
Itt fogom hagyni ezeket. Nem kétséges. Örökre.

Sziasztok! 

Látjátok, tegnap visszajöttem a wellnessből és egyből nekiálltam írni, mint azt korábban mondtam, most újult erővel álltam neki a dolgoknak. 

Hát, remélem, tetszett!

Nem tudom, mikor lesz kövi, de igyekszem. :)

Csók: xxSzikraa.♥*