*Epilógus.~

~A végső búcsú~

Két hét telt el életem legszörnyűbb napja óta. Pontosan két hét. Az óta minden napom kínkeserves szenvedésből áll. Képtelen vagyok nem rá gondolni, egyszerűen lehetetlen. Olyan űrt hagyott itt nekem maga után, amit képtelenség kitölteni.
Ma van a temetés. Egyszerűen nincs erőm elmenni. Nincs erőm végignézni, ahogy elföldelik a lányt, akit mindennél jobban szerettem. Mégis, úgy érzem, ott kell lennem. Nem tehetem meg vele azt, hogy nem megyek el.
Könnyes szemekkel állok fel, és indulok el a szekrényem felé. Kivalasztok egy fekete inget, egy fekete nadrágot, és felveszem. Remegő kézzel nyúlok a szobám kilincse felé, mikor elkészülök. Vadul dobogó szívvel battyogok le a lépcsőn, és mikor felveszem a cipőmet, anyám jelenik meg előttem. 
- Hová mész? - kérdezi.
- Eleanor temetési szertartására, anya. - felelem halkan.
- Nagyon sajnálom Louis. Nem voltam túl jóban Eleanorral, de a halálát soha nem kívántam. Ne haragudj rám, amiért nem voltam képes elfogadni őt, és nem tartottam tiszteletben, mit érzel iránta. Hibáztam. - mondja halkan, lesütött szemmel anyám. 
- Ez mind szép és jó. Mármint, hogy megbántad, és bocsánatot kérsz. De ehhez neki meg kellett halnia, nekem pedig el kell viselnem az ezzel járó fájdalmat, és meg kell birkóznom azzal, hogy nincs mellettem. És soha többet nem is lesz. - a hangom elcsuklik, a könnyeim pedig kiszabadulnak a szememből.
- Kisfiam! - anyám is sírva fakad, és megölel. - Tudom, hogy erre előbb is rájöhettem volna. Könyörgöm, ne haragudj rám! - zokogja.
- Anya... mennem kell. - mondom, és lefejtem magamról a karjait.
Kimegyek a házból, és beszállok a kocsimba.
Hangos sírás törik ki belőlem. Fejemet a kormányra támasztom, és egész testem rázkódik a sírástól. Könnyes szemekkel indítom be a motort, és nehezen indulok el.
Az eső csöpögni kezd, az ég teljesen beborul. Mintha minden Eleanort és Perriet gyászolná.
Jesy osztotta meg velem az információt, miszerint egyszerre lesz a temetés. Egyszerre két valakit temetünk ma el, akik fontosak voltak. Mikor megérkezem a temetőhöz, bemegyek az egyik virágárushoz két csokor virágért.
A temetőn belül könnyekkel küszködve haladok a sírkövek, és fejfák között. Olvasom a neveket, és az éveket. De senki iránt nem tudok együttérzést tanúsítani. Pedig tudom minden itt nyugvó emberről, hogy kinek a kicsodája volt. De egyszerűen most nem tudok megrendülni mások veszteségén.
Mikor megérkezem, már mindenki ott van. Meglátom a hófehér márványtáblát, amelyen arany betűkkel a következő van felírva:

Eleanor Jane Calder
1992. 07. 16. - 2014. 06. 23.
" Isten vigyázzon a lelkedre! "

Próbálok erős maradni. Próbálok.
A másik táblán, amely ugyan úgy néz ki, ez áll:

Perrie Louise Edwards
1993. 07. 10. - 2014. 06. 23.
" Az angyalok őrizzenek! "

Perriet pelenkás korom óta ismertem. Őt sem egyszerű elengedni. Egyszerre két nagyon fontos személyt elveszíteni... szörnyű.
A szertartás elkezdődik, én pedig nem is figyelem, mit mond a pap. Csak bámulom a két márványtáblát.
Egyedül arra figyelek fel, mikor azt mondja, hogy aki hozott valamit az elhunytak valamelyikének, az odateheti.
Oda megyem először Perrie végső nyughelyéhez, és leteszem hozzá a csokor fehér virágot. Nagyot nyelek, és könnyeimet meg sem próbálva fékezni, tovább haladok.
Leteszem a virághalom tetejére az én virágomat. Majd előveszem a zsebemből azt, amire azt terveztem, hogy akkor adom oda neki, mikor hazaérek a munkából aznap, mikor a baleset történt.
Egy piros selyemdoboz. Benne egy fehér arany jegygyűrű. Ezt ahelyett, hogy a csokrokhoz tenném oda, ráteszem a mahagóni koporsó tetejére. A könnyeim még jobban potyognak.
- Örökre szeretni foglak. - suttogom gombóccal a torkomban.
Ezzel vége a szertartásnak.
Még állok egy picit Eleanor és Perrie sírja fölött, majd lassan elmegyek. A fejemet lehajtva lépkedek. Egyszer csak egy kéz éri a vállam.  Megfordulok, és meglátom Zaynt. Próbálok halványan rá mosolyogni, de csak egy vicsorgásszerűt sikerült kipréselnem magamból. 
- Hihetetlen, hogy nem láthatjuk őket többé... - suttogja halkan.
- Igen. Képtelen vagyok elengedi Eleanort. És Perriet is. Őt a húgomként szerettem. - lehajtom a fejemet.
- Nem tudom és nem is akarom felfogni. - Zayn.
- Én sem. - rázom a fejemet.
Ennyi volt a beszélgetés. Kifogytunk a szavakból. Csak ballagunk egymas mellett a gondolatainkba merülve, csöndben. 
Nem tudom elengedni Eleanort. Egy fél szív vagyok nélküle. Egy fél ember.
Hiányzik. Ezen semmi nem változtat.