*40.: Összedőlt világ.~

- Mit akarsz? - kérdeztem halálos nyugalommal.
- Csak kíváncsi voltam, hogy van az én egyetlen kicsi lányom. - anyám hangja még mindig gonosz volt ugyan, de ezúttal maró gúnyt is éreztem benne.
-Jól vagyok. Ne hívogass, mert nem érdekel, amit akarsz. Nem vagyok kíváncsi a gúnyos érdeklődésedre, sem arra, hogy esetleg a barátaimat kezded lehordani nekem. Nem is értem, minek keresel! - forgattam a szememet annak ellenére is, hogy tudtam, hogy nem lát. A hangomból kiérződött, hogy egyetlen mondattal felidegesített, az eleinte tettetett nyugalom elillanni látszott.
- Ugyan már Eleanor! Te is tudod, hogy nem így van! Neked még szükséged van az édesanyádra. - kacagott fel.
- Már régen nincs! Felnőtt ember vagyok,  köszönöm, nem kérek egy ilyen anyából! - ennyivel le is zártam az egészet, majd rányomtam a telefont.
Ledobtam a telefont, és mintha mi sem történt volna, olvastam tovább.
Hiába próbáltam idegi állapotomat olvasással leplezni, tagadhatatlan volt,  hogy úgy fel lettem idegesítve, mint már nagyon régen. Felsóhajtottam,  és lementem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, és elővettem belőle egy szénsavas ásványvizet. Beleittam, majd visszatettem.
Ledőltem a kanapéra a nappaliban, és az ajkamat rágva agyaltam.
Végül úgy döntöttem, felhívom Perriet. Ha nincs semmi dolga, akkor elmehetnénk valahová.
Megnyomtam a Perrie nevére beállított gyorshívót, majd a fülemhet emeltem a telefont.
Két csengetés után Perrie felvette.
- Szia El! - rikkantotta a nevemet jókedvvel.
- Szia Pezzy! Mit csinálsz most? - kérdeztem mosolyogva. 
- Most? A netet bújom, és fekszem. Miért? 
- Hát, arra gondoltam, elmehetnénk valamerre. Louis dolgozik, én meg egyedül vagyok.
- Oké. Szerintem fél órán belül átmegyek és elmegyünk valahová.
- Jól van. Akkor én is összeszedem magamat. Puszi. - és letettem.
Felpattantam a kanapéról, és felmentem a szobámba.
Kivettem egy világoskék farmert, és egy fehér felsőt, majd felvettem őket. Megfésülködtem, enyhén kihúztam a szememet, majd felvettem egy zoknit, és lementem a lépcsőn. Belebújtam a rózsaszín-fehér-szürke Nike Air Maxembe, így már teljes készenlétben vártam Perriet.
Csinaltam magamnak egy kávét, majd leültem meginni, s közben A Szürke Ötven Árnyalatát olvastam. Pont végeztem a 10. fejezettel, mikor nyílt a bejárati ajtó, és belépett az én szőkésbarna barátnőm.
- Sziaaa! - visított egyet, majd magához ölelt.
- Na helló! Mi a helyzet? - kérdeztem,  mikor elengedett.
Végignéztem Perrien. Imadtam, ahogy öltözködik. Most egy piros top volt rajta, ami nem takarta a hasát, egyáltalán. Csak a mellét. Hozzá felvett egy fekete rövidnadrágot, ami viszont majdnem a köldökéig ért. Egy vastag, láncszerű, aranyszínű nyaklánc csillogott a nyakában, a haja lazán, félegyenesen omlott a vállára. Lábán egy piros-fekete Air Max volt.
Annyira rohadt jól tud felöltözni!
- Semmi extra. Itt?
- Abszolút semmi. - vontam vállat.
- Hová is akarunk menni? - kérdezte Perrie.
- Nem tudom. Induljunk el, aztán majd kitaláljuk. - mondtam.
- Oké. Gyere, menjünk!
Elindultunk. Beültünk Perrie fekete Volvo-jába, és elindultunk.
- Valami cél azért kellene... - nezett rám Perrie.
- Ööö... pláza? - kérdeztem egyszerűen. 
- Legyen. - bólintott, majd nagy sebességgel kikanyarodott a főútra. - Basszameg! - kiáltott fel Perrie.
A sebesség, és a szemerkélő esőtől csúszóssá vált út miatt a kocsi hátulja megcsúszott, és nekicsapódott az utat, és a járdát elválasztó erős fának. A hirtelen érkezéstől erősen megfejeltem az ablakot, a fejem azonnal fájni kezdett. Kicsit elkábultam, majd mire észbe kaptam volna, egy hatalmas csattanást követően minden elsötétült.

* Louis Tomlinson *

A telefonom csengése zavart meg a munkában. Számomra ismeretlen, vezetékes telefonszám villogott a kijelzőn.
- Itt Louis Tomlinson. - vettem fel nyugodtan.
- Jó napot kívánok, itt Jamie Patrick, a Saint George kórház recepciósa. Nem túl jó hírek miatt hívom. - férfi mély hangja csak még baljósabbá tette azt, amit mondott.
- Őő... mi történt? - kérdeztem. 
- Nem régen szállították be hozzánk Eleanor Caldert és Perrie Edwardsot. - a szívem kihagyott egy ütemet. - Autóbalesetet szenvedtek a 75-ös úton. A mentősök elmondása szerint mind a ketten életveszélyben vannak. -  a levegő bennakadt a tüdőmben, a látásom homályos lett.
-Mi... M... Micsoda? - alig bírtam kinyögni.
- Mr. Tomlinson, az orvosok jelen pillanatban küzdenek a hölgyek életéért. - monda.
Nem tudtam elhinni.
- Azonnal indulok. - mondtam, és letettem.
Felpattantam a helyemről, és csapot-papot otthagyva kirohantam.
Beszálltam, és amint beindult a motor tövig nyomtam a gázt, és a kórház felé igyekeztem.
Az a tíz perc, míg odaértem, nekem több órának tűnt. Mikor megálltam a kórház épülete előtt, amilyen gyorsan csak tudtam berohantam, a recepciós pulthoz szaladtam, majd amint rám emelte a szemét az ott ügyködő pasas, beszélni kezdtem.
- Eleanor Caldert és Perrie Edwardsot keresem. - hadartam gyorsan.
- Az ön neve? - kérdezte a ferni ismerős hangon. Vele beszéltem telefonon.
- Louis Tomlinson. Azt hiszem, maga hívott fel. - feleltem.
- Igen. - gyorsan gépelt valamit, majd felemelte az asztalon lévő telefont, és orvosi kifejezésekkel és számokkal teli beszélgetést folytatott. Mikor letettem felnézett rám. - Harmadik emelet, traumatológia, 323-as műtő. Nem lehet bemenni, de ott tud várni. - mondta.
- Köszönöm! - vetettem oda, és már rohantam is a lift felé. 
Az egyik éppen akkor nyitotta ki az ajtaját. 
Nem vártam meg, míg kiszallnak belőle, betolakodtam a kifelé induló emberek között. Megnyomtam a harmadik emelet gombját, és vártam. A lift olyan lassan vánszorgott felfelé, hogy elgondolkodtam, hogy, ha a lépcsőn mentem volna, már rég fent lennék.
Amint végre kinyílt az ajtó, ismét nekiiramodtam, és rohanva kerestem a 323-as ajtót.
Végigrohantam az egész emeletet, mire megláttam Perrie szüleit egymásnak dőlve, amint nyugtatják egymást,  Danielle-t, aki kisírt szemmel fel-alá járkált Liam előtt, és Zaynt, aki szintén ezt tette.
- Louis! - amint Danielle meglátott, a nyakamba ugrott, megölelt, és hangosan zokogni kezdett.
Viszonoztam az ölelést, és fejemet a vállára hajtva nekem is potyogni kezdtek a könnyeim. Eddig bírtam.
Mikor Danielle elengedett odamentem Zaynhez, akit szintén megöleltem.
Liam remegett, a lába idegesen topogott a kórház padlóján.
Perrie szülei kisírt szemekkel néztek engem.
Leültem, és vártam. Senki nem szólt egyetlen rohadt szót sem.
Mikor megjött Jesy, Jade, és Leigh, és elmondták nekik, mi történt, ők is hasonlóképp reagáltak, mint Danielle. De hát, ki örül egy ilyennek, főleg, ha az egy hozzá nagyon közel álló személlyel történik.
Én senkihez nem szóltam, még miutan Harry és Niall is megérkezett, akkor sem.
A szívem úgy vert, mintha azt próbálná jelezni; most mindennek vége. Így is éreztem. 
- A fracba! Mikor jön már ki valaki, és mond valamit?! - pattantam fel idegesen, a hangom pedig elcsuklott. A könnyeim ismét hullani kezdtek.
Nem bírtam tétlenül ülni.
- Nyugi Louis. - paskolta meg a hátamat Niall. Nincs mese, ő is félt. 
Mindenki tudja, hogy, ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor darabokra hullik a csapat. És még jobban össze lennénk törve. 
Idegesen a hajamba túrtam, és mély levegőt vettem.
- Nem bírom ezt, hogy mindenki itt ül, ki van borulva, és semmit sem tudunk! - fogaimat összeszorítva próbáltam ellenállást tanúsítani a testem remegése ellen.
Ekkor kijött az egyik orvos, vérfoltoktól vöröslő, kék műtős ruhában. Arcán mély együttérzés, sajnálat, és gyász tükröződött.
- Mi történt?! - kérdezte Perrie édesanyja félve. 
Én már tudtam. Láttam az orvos szemében. 
- A sérülések, és belső vérzés mindkét lánynál nagyon súlyosak voltak. Sajnálom, de... de egyikőjüket sem tudtuk megmenteni. Fogadják mély részvétemet. - hajtotta le a fejét az orvos.
Csend lett. Mindenki lefagyott. Majd pár pillanat múlva sírások törték meg ezt a bénító, gyászos csöndet. 
Én magam elé meredtem, miközben szüntelenül folytak a könnyek végig az arcomon.
Elveszítettem. Elveszítettem a lányt, aki a világot jelentette nekem. Elveszítettem az életem értelmét, a világomat, mindent. Összedőlt az életem. Minden romokban hever körülöttem.
A szívemen egy pillanat alatt tátongó lyuk keletkezett. Nem bírtam felfogni, hogy többé nem hallhatom a hangját, nem érezhetem az illatát, nem érhetek hozzá... nem csókolhatom meg... nem mondja nekem azt, hogy szeret... Lehetetlen!
A fejemben fájdalmasan visszhangozni kezdtek a szavai, amit ma reggel hagyták el a száját.  Az utolsó, amit tőle hallottam.
"Szeretlek Tommo. Sosem foglak elhagyni. Veled fogom leélni az életemet! Szeretlek!"
Ahogy ezeket hallottam a fejemben, az ő hangján, hangosan felordítottam.
- Neeem! - ennyi volt.
Zokogva rogytam térdre a hideg járólapon.
Mindennek vége van.

Drága olvasóim!
Ez után a rész után nemsokára hozom az epilógust, majd még egy búcsúzót, és vége. 
Remélem, tetszett ez, azaz az utolsó számozott rész. Kommentben írjátok meg nekem a reakcióitokat, illetve a véleményeiteket erről a részről, legyetek szívesek!
Köszönöm!
Szikraa.*