*14 : Hívás.~

Egész este ott voltunk a rendezvény helyszínén. Nagyon jól éreztük magunkat és az előadások, amik a színpadon kaptak helyet is nagyon jók voltak.
Mikor haza értünk leültünk, hogy együnk valamit.
Elővettem a mirelit előre bepanírozott húst, hasábburgonyát, majd gyorsan betettem az olajsütőbe.
-Louis, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon jól éreztem magamat. ÉS a legjobb volt az egészben az, hogy te voltál mellettem, nem pedig más - mosolyogtam. - Örülök, hogy te vagy a párom. Szeretlek! - súgtam és megcsókoltam.
A csók végeztével Louis mosolyogva nézett rám.
-Ez most honnan jött? Mármint. tudom, hogy szeretsz, de ezt nem vártam tőled - vigyorgott értetlenül.
-Sok dolog van, amit nem fogsz várni tőlem mégis megteszem - kacsintottam.
-Ebben biztos vagyok - kuncogott halkan.
Evés után elmentünk aludni. Vagyis... hivatalosan alvás lett volna a program, de valahogy nem jött össze, így maradtunk a lepedőakrobatikánál, ami felettébb izgalmas volt... Ha értitek mire gondolok...

Másnap reggel vidáman ébredtem. Louis felé fordultam a nagy ágyban, de kezeim hiába keresték Louis testét, az nem volt sehol.
Aztán ujjaim valami simát érintettek. Kinyitottam a szememet és egy papír volt félbe hajtogatva. Kinyitottam a papírt és volt benne egy üzenet, amolyan rendetlen Louis kézírással.

"Eleanor, el kellett mennem, mert anyám már megint cirkuszolt és az egyik húgom hívott fel, hogy menjek haza. Sietek, és amikor tudlak hívlak. xx Louis."

Nagyot sóhajtottam és felálltam az ágyból. Ásítva kóvályogtam le az emeletről és a kanapén nyúltam el.
Fáradt voltam. annyira fáradt, hogy nem tudtam nyitva tartani a szememet. Így hát visszaaludtam és semmivel nem törődtem.

A telefonom hangos csörgésére ébredtem. Leemeltem a készüléket a kanapé előtt álló asztalkáról és elcsúsztattam a hívásfogadás gombot.
-Szia kicsim - hallottam meg anyám hangját.
-Szia anyu! - köszöntem és egyből felültem.
-Mi újság? Régen hívtalak már - anyu.
-Semmi különös. Veletek mi van? - kérdeztem álmosan.
-Minden a régi. Történt valami veled mióta odaköltöztél? Vannak már barátaid? - faggatott.
-Igen, van egy csapat, akikkel összejárok. Nagyon jól érezzük magunkat. Bulizgatunk, iszunk... Elvagyunk - feleltem visszafogottan.
-Hmm... És valami fiú? - kérdezte anyám. Mindig fiatalos anyuka volt és igyekezett lépést tartani a korral, így nem csoda, ha erről kérdez.
-Ööö... Hát... van valaki... - hebegtem. Nem igazán tudtam és nem is nagyon akartam mit mondani.
-Kicsoda? Helyes? Hány éves? Mi a neve? - faggatott tovább.
-Igen, nagyon helyes... 21 éves, pont, mint én... És Louisnak hívják - válaszolgattam meg a kérdéseit.
-Milyen Louis? Jesszus, olyan izgatott vagyok! - anyám. Erre csak forgattam a szememet.
-Louis Tomlinson - adtam választ erre a kérdésre is.
-Tomlinson?! - anyám álla még telefonon keresztül is jól hallhatóan koppant.
-Igen - mondtam nemes egyszerűséggel.
-A Tomlinson család Doncaster egyik leggazdagabb családja - anyám.
-Tudom. És?  - kérdeztem. - Rohadtul nem érdekel Louis pénze. Sem az, hogy mennyire ismert itt a városban...
-Akkor miért vagy vele?
-Talán, mert szeretem? Anyu, ne csinálj már úgy, mintha ez nem lenne természetes!
-De nem hozzád való! Teljesen más társadalmi rétegbe tartoztok. Hozzá képest te hajléktalannak számítasz. Annyi pénze van, mint a szemét, ne mondd, hogy nem ebbe szerettél bele! - na ezzel nagyon megsértett.
-Úgy ismersz engem, mint aki a pénzbe szeret bele? Te is nagyon jól tudod, hogy sosem számított nekem az, hogy kinek mennyi pénze van. Ismersz ahhoz eléggé, hogy tudd, hogy én nem vagyok ilyen. Pont tőled nem számítottam volna erre a kijelentésre. Azt hittem, hogy kurvára örülni fogsz annak, ha végre találok egy fiút, akibe igazán szerelmes leszek. És akiről tudom, hogy ő is legalább annyira szeret, mint én őt - egyre idegesebb és idegesebb lettem.
-És az ő szülei? Mit szólnak hozzád? - kérdezte terelésképpen.
-Az anyja utál. A többit nem tudom, de őszintén sem engem, sem Louist nem érdekel. Elvagyunk mi a barátainkkal, a saját kis világunkban és kész. Ennél többre egyikünk sem vágyik. Na szia - mondtam és letettem.
Ezek szerint ő is ellenzi ezt a kapcsolatot. Mondjuk nem érdekel. Nem fogom elhagyni Louist, csak azért, mert anyám nem akar vele együtt látni.
Élem tovább a kis életemet és más nem is nagyon számít. Ennyi.

Nos, drága olvasóim, ez az utolsó olyan rész, amit még a "nyáriszünetben" hoztam. 

Ezúttal szeretnék nektek valamit elmondani. Már hetek óta szeretném leírni nektek, hogy mit érzek, mikor rátok, olvasókra gondolok, szóval megfogalmaztam nektek egy kis "levelet" és kérdés helyett most ezt kapjátok. 

Kedves olvasóim! 
Hatalmas boldogsággal tölt el, hogy itt vagytok nekem. Olvassátok, amit írok és őszinte véleményt mondotok róla. Nagyon sokat jelent nekem, hogy mellettem vagytok. Tudom, még kezdő vagyok és az írás terén még éppen csak bontogatom a szárnyaimat, hiszem, hogy ha ti itt vagytok nekem, akkor teljes lesz az, amit itt a gép előtt alkotok, legyen az akármilyen minőségű is.
Mikor rólatok beszélek akár egy barátnőmnek, akár a szüleimnek, bárkinek, olyan boldogság jár át, ami talán sosem. Rengeteg biztatást kaptam tőletek és talán még annál is több szeretetet, amit meg sem érdemlek. Nem szolgáltam rá, hogy szeressetek. Vagy... szeressétek a blogom.
Amikor úgy érzem, hogy a padlón vagyok és az életemnek már szemernyi érelme sincs, csak megírok egy részt a blogra és a kommentektől minden kedvem visszatér és mintha feltöltöttek volna. 
Ezt szerettem volna megosztani veletek.Az olvasóim, azaz ti vagytok a legfontosabbak nekem és nagyon nagyon hálás vagyok, hogy itt vagytok.
xxSzikraa.♥*

Hát köszönöm a figyelmet és remélem ez a kis levél tudatta veletek, hogy én csak nektek, miattatok írok.

Millió puszi: xxSzikraa.♥*