*1. - Érkezés.~

~Jó időben, jó helyen...~

Úgy kezdődött az egész, mint valami sablonos könyv, vagy film, amit már 10.000 verzióban megírtak. De a folytatása közel sem olyan sablonsztori.
De mi most kezdjük az elején.

***

Vidéken nőttem fel egy apró, szerető családban. Összesen 4 főből álltunk, ami a születésem korszakában nagyon nagy családnak számított.
A szüleim nem könnyen láttak el két éhes szájat plusz magukat, ezért gyakran előfordult, hogy amolyan önkéntes böjtre száműztem magam, hogy spórolhasson a család.
1992. Július 16-án Manchesterben láttam meg a napvilágot.
Most pedig 21 év ugrás.

2013

21 évvel később, én egyedül, úgy döntöttem, hogy Doncasterbe költözöm.
Valamiért mindig is vonzott Doncaster. Más vidéki lányokat a londoni nyüzsgés és fények hoztak lázba, engem viszont Doncaster.
Semmi különös nem volt abban  városban. Csak sok ember. Tulajdonképpen nem is értem, miért oda vágyom, de kb 13 éves korom óta, mintha valami mágnes húzna oda.
Régen sokat jártam arrafelé, mert a nagyszüleim, akik ott laktak, mindig hívtak magukhoz nyaralni. De most más a helyzet. A nagyszüleim meghaltak, a házukat pedig én örököltem. Nem volt nagy ház, vagy egy apró kis kuckó, ahol pont kényelmesen el lehetett férni három, vagy négy, esetleg öt embernek. 
Több éve, amikor csak tudok dolgozom, hogy legyen miből elmennem Doncasterig, bár nem egy túl nagy távolság. Mindössze 72.77 kilométer.
Minden ismerősöm arra kér, hogy maradjak Manchesterben, de én hajthatatlan vagyok ezzel kapcsolatban. Mintha valami belülről irányítana...
Eljött az indulás napja, amikor is repülőre szállok és meg sem állok Doncasterig. 
A családom és a barátaim mind sírva búcsúztattak én pedig egy könnycseppet sem hullattam. Valahogy nem jött.
-Kicsikém vigyázz magadra! - ölelt meg anyu..
-Szoktam anya, ne aggódj! - mosolyogtam.
"Kérjük a 4281-es Doncasterbe induló járat utasait, kezdjék meg a becsekkolást!" hallatszott a hangos bemondóból egy női géphang.
-Ez az én járatom. Indulok. Sziasztok! - adtam még egy puszit mindenkinek, majd már csak integettem.
A repülőút  fél óra volt. Talán picit több.
Mikor kiléptem a repülő ajtaján megcsapott a kellemesen hűvös, nyirkos doncasteri levegő.  Itt vagyok. Itt vagyok abban a városban, ahová mindig is vágytam.
A reptéren fogtam egy taxit. Elég sok időbe telt, mire meg is állt nekem egy.
-Hová vihetem? - kérdezte a talán picit túl barátságos taxi sofőr.
-Abeline street 120 - diktáltam a címet, majd az autó elindult.
10 perc autókázás után a taxi megállt a nagyiék gyönyörű háza előtt. Ugyan amióta meghaltak fel lett újítva, kívül belül, az én igényeim szerint lett igazítva, de olyan érzésem volt, mintha bent a házban ott várna a nagymami és a nagypapi mosollyal az arcukon és örömmel a szemükben. Az agyam viszont tudta, hogy ez már nem lehetséges.
Megráztam a fejemet, kihessegetve ezzel a bús gondolatokat belőle, majd kivettem a taxiból a bőröndjeimet és kifizettem a taxist.
Miközben éppen előkotortam a táskámból a kulcsokat, eljött előttem egy csapat fiú. Az egyik tetőtől talpig végigmért engem. Elismerő tekintettel nyugtázta, hogy szép vagyok. Fekete pólója volt, amin keresztül tisztán kirajzolódtak a hasán és mellén alaposan kidolgozott izmok. Fején egy Fullcap sapka virított. Lerítt róla, hogy nem egy olcsó darab. Sötét farmerja lazán állt rajta, de még így is látni lehetett, hogy igen jó feneke van. Halványan rám mosolygott, majd visszafordult a haverjaihoz. Egyszer-kétszer még visszanézett, majd eltűnt a távolban.
Én lesütött szemmel vonultam a ház elé, majd kinyitottam az ajtót.
Az átalakítások ellenére is mikor kinyitottam az ajtót megéreztem azt az illatot, ami még a nagyiék után maradt meg. Remegés járta át a testem és mosolyogva beljebb haladtam a házban. Gyönyörűen meg lett csinálva.
Elég fáradt voltam így bementem a hálószobába, ledobtam a cuccaimat és egy jó kis zuhany után ledőltem aludni. Nagy nap lesz a holnapi. Bejárom egész Doncastert. Hosszú pihenésre lesz szükségem....

Hát, remélem tetszett az első rész. :) Igyekszem a következővel! ;) Puszi: xxSzikraa.♥*