*2 : Mostantól az lesz az életem, amit...~

Reggel kissé kótyagosan ébredtem. Úgy döntöttem, hogy Doncaster bejárása helyett inkább elmegyek bevásárolni, hisz' semmi nem volt a hűtőben.
Megnéztem a telefonomon a neten, hogy hol van Doncasterben egy bevásárló központ. Ez után kicsit összekaptam magam és elindultam. A legközelebbi vásárlásra alkalmas hely egy Tesco volt néhány utcával arrébb. [Szerk. megjegyz.: A Tesco egy világ színvonalú Brit üzletlánc, így van ilyen Anglia szinte minden városában is. :) ]
Gyalog tettem meg az utat, hogy addig is megtanuljam az itteni közlekedést. A telefonom GPS-es alkalmazása segített kiigazodni a kacskaringós utak és furcsa utcanevek között.
Végül odaértem. Bementem és egy kis kézi kosárral a kezemben vonultam végig a sorok között. A kék kosárkába belepakoltam mindent ami kell, de út közben rájöttem, hogy nem lesz elég az az egy, így inkább egy nagy tolókás kosárra váltottam. Éppen a hűtőpultoknál, azon belül is a felvágottaknál jártam, amikor megállt mellettem két ember. Egy középkorú nő, és vélhetőleg a fia. Ők is éppen nézelődtek és akaratlanul is észrevettem, hogy a fiú nem más, mint az, aki tegnap a ház előtt végigmért.
-Anyu, nem mehetnénk már? Rohadtul nincs kedvem itt lenni. Azt sem értem minek ráncigáltál el ide. Lassan egy órája keringőzünk és alig vettél valamit - forgatta a szemét unottan a srác.
-Kisfiam, nem elráncigáltalak, hanem megkértelek, hogy gyere el velem, mert a húgaid sincsenek itthon, hogy segítsenek - pirított rá az anyja.
-Istenem! - továbbra is forgatta a szemét a srác és nagyot sóhajtott, majd türelmetlenül dobogni kezdett a lábával a járólapon.
Én csak magamban nevettem és tovább nézelődtem. Néha-néha odakaptam a tekintetemet az unalmas fejjel türelmetlenül várakozó fiúra. Még mindig lehetetlenül jól nézett ki.
Egyszer, amikor ránéztem ő is éppen engem nézett. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, aztán mindketten elkaptuk a fejünket.
Én tovább haladtam. Végigmentem az édességek során, majd az italokhoz mentem. Miközben épp valami energiaitalt kerestem, valaki megállt mellettem és hozzá ért a kezemhez, ami eddig lazán lógott a testem mellett.
Odakaptam a fejemet és megláttam az idegen srác hozzám képest magas alakját.
-Szia - mosolygott rám féloldalasan.
-Hello - mosolyogtam vissza és levettem a polcról a kedvenc energia italomat, majd betettem a kosárba.
-Redbull? Nem túl erős az egy ilyen apró lánynak? - kérdezte heccelve.
-Nem igazán - feleltem egyszerűen.
-Amúgy... nem nagyon láttalak még erre felé. Talán itt nyaralsz? - kérdezte felvont szemöldökkel.
-Nem. Most költöztem ide - vontam vállat.
-Nos, akkor üdv Doncasterben. Louis Tomlinson vagyok - nyújtott kezet.
-Eleanor Calder - ráztam vele kezet.
Pici tenyerem szinte eltűnt az övében.
-És honnan költöztél ide? - kérdezősködött.
-Mancesterből - válaszoltam, miközben tovább toltam a kosarat én figyeltem a polcokat, hátha meglátok valami érdekeset.
-Hűha. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy valami faluból. Hogyhogy nem Londonba mentél? Mindenki oda megy manapság - Louis.
-Nem tudom. Engem mindig is Doncaster vonzott. Régen itt laktak a nagyszüleim és mikor meghaltak rém hagyták az itteni házukat. Én pedig 14 éves korom óta valamilyen rejtélyes módon itt akarok élni, szóval kihasználtam az alkalmat, hogy van itt egy házam és ide költöztem - magyaráztam.
-Ez tök jó! És egyedül élsz itt? - ámult el.
-21 vagyok. Már az egész világon felnőttnek számítok. És gondoltam ideje kiszakadni a családból, vagyis igen, egyedül élek - mosolyogtam.
-Remek. Meg adhatnád a számod. Elehetnénk valahová valamelyik nap - kacsintott rám.
-Nem rossz ajánlat - incselkedtem. Elővettem egy darab papírt és egy tollat a táskámból, felírtam rá a számomat és odaadtam a cetlit Louisnak. - Tessék. Hívj, ha akarsz! - mosolyogtam és ott hagytam.
Kifizettem amit vásároltam, majd szatyrokkal megpakolva indultam haza.
Otthon kipakoltam mindent, de közben a Louissal való beszélgetés járt a fejemben. Komolyan randizni hívott? Vagyis... valami olyasmi?
Gyorsan beléptem a Facebook portálomba és rákerestem Louis nevére.
Meg is találtam, ő volt az első, akit kidobott. Bejelöltem és végignézegettem az adatlapját.
Ez a fiú nagyon híres. Mármint itt Doncasterben. A képei alapján mindig minden bulin ott van és a kiírások, amelyek nem mindig csak tőle származnak, is arra utalnak, hogy egy nagyon, nagyon népszerű sráccal van dolgom.
Éppen csak leültem a nappaliban terpeszkedő fotelbe, megcsörrent a telefonom. Azonnal felkaptam, meg sem néztem a kijelzőt.
-Szia kicsim! - hallottam meg anyu hangját.
-Szia anyu - szóltam bele kicsit elkomorodva. Reméltem, hogy Louis lesz az.
-Milyen ott Doncasterben? - kérdezte.
-Nagyon jó. Gyönyörű lett a lakás és éppen most jöttem haza - feleltem.
-Hol voltál? - hallottam a hangján, hogy gyanakszik valamire.
-Vásárolni. Feltöltöttem a hűtőt, meg mindent - mondtam.
-Jaa, rendben. Már is hiányzol itthon mindenkinek - anyu.
-Ti is hiányoztok nekem. De mostantól az lesz az életem, amit itt felépítek magamnak. Itt már nincsenek védelmező szülők, akik mindig ott vannak, ha hazamegyek. itt már kizárólag csak magam vagyok. Meg kell próbálnom egyedül létezni egy városban... egy házban.. - közöltem anyámmal.
-Tudom kislányom. És tudd, hogy nagyon büszke vagyok rád, hogy mindent saját erődből akarsz csinálni. Biztos vagyok benne, hogy jó életed lesz ott - hallottam a hangján, hogy mindjárt sír.
-Na jó... megyek, főzök valamit. Szeretlek anyu, puszilom aput, add át neki! Szia - ennyivel le is zártam a beszélgetést és letettem a telefont.
Kicammogtam a konyhába és elkezdtem összerakni a mai kajámat, ami egy egyszerű rántott húsos szelet volt sült krumplival.
Közben feszülten vártam Louis hívását...


Remélem a második is tetszett! Elfogadok néhány építő tartalmú kommentet ;)
Csók ~ xxSzikraa.♥*