*10 : Ellenszenv.~

Reggel fáradtan és kimerülten ébredtem. Nem aludtam túl jól az éjjel. Végig Louis járt az eszemben.
Ha valóba úgy érez, ahogy azt elmondta, akkor talán én vagyok a legszerencsésebb.
Hogy miért?
Azért, mert talán ő lehet az, aki megváltoztathatja az életemet. Feltéve, ha én is akarom ezt. De nem tudom.
Abban az egyben biztos vagyok, hogy az a csók valamit felébresztett bennem. Valamit, amit nem értek, de tudom mi az. Nem értem, mert eddig annyira semleges, vagyis inkább barátilag szeretett volt számomra, de tegnap este óta minden megváltozott.
Talán valahol nagyon mélyen mindig is bennem volt ez a sokkal erősebb érzelem. De várjunk csak! Ezt most úgy hangzott, mintha ezer éve ismerném. Márpedig nem lehet ezt másképp kifejezni.
Végül eldöntöttem, hogy amikor legközelebb találkozunk beszélek vele. Nem fogom most azonnal ide rendelni, mert még mindig kicsit sokkos állapotban vagyok a tegnapi események sorozatától.
Majd, ha ő keres. Ha ő keres, akkor majd biztos lehetek abban, hogy ő is ugyan úgy van velem, mint én vele. Meg amúgy is érdekel, hogy mennyi idő után fog újra keresni...

/Louis szemszöge./

Iszonyatosan bántam, hogy megcsókoltam Eleanort. Jó, tényleg igazán megkönnyebbültem, hogy közöltem vele az érzéseimet, de mi van, ha most egy érzéketlen pöcsnek tart?
Nem. Ő nem olyan. Legalábbis nem olyannak ismertem meg, aki minden hülyeségről véleményt alkot.
De hogy álljak ezek után elé? Hogy nézzek a szemébe?
Gyanítom, megszólalni sem tudnék, ha beszélnem kellene vele. De valahogy mégis kell. Nem hagyhatom ezt az egészet lezáratlanul, azt meg nem várhatom el, hogy ő keressen. Az rohadt nagy paraszt dolog lenne. Nekem kell felhívnom. De nem most. Nem erőszakolhatom rá magamat. Hagyok neki pár napot, hogy feldolgozzon mindent.
-Nekem ez az Eleanor nagyon ellenszenves - lépett be anyám a nagy konyhába, ugyanis jelenleg én is ott tartózkodtam.
-Tudod, nem kéne lenézni mindenkit, aki társadalmilag alattunk van - forgattam a szemem.
-Nem azért nem tetszik nekem ez a lány - anyám.
-Akkor? - kérdeztem és a hangon akaratom ellenére is kissé harcias lett.
-Nagyon fent hordja az orrát - felelt anyám, miközben kitöltött magának egy pohár kólát.
-Aki kettőtök közül fent hordja az orrát, az te vagy. Fogalmad sincs, milyen Eleanor. Ő nincs nagyra semmivel. Neked viszont, nincs jobb dolgod, mint felvágni mások előtt azzal, hogy mennyi pénzünk van. Szerintem semmi kivetni való nem volt Eleanorban, mikor itt volt. Igazán tisztelettudó volt. Arról meg nem ő tehet, hogy te hülyébbnél hülyébb kérdésekkel bombáztad, ezzel porba tiporva az érzéseit. Fogalmad sincs arról, hogy milyen szarul esett neki, hogy úgy kezelted őt, mint valami rongyot. Semmivel nem szolgált rá arra, hogy te úgy viselkedtél vele, ahogy azt tetted. Úgyhogy jobban tennéd, ha nem próbálnád meg megalázni még előttem is, mert mondhatsz bármit, én ismerem őt annyira, hogy ne tudd előttem bemocskolni - kis híján kiabáltam, és mikor mondandómmal végeztem, lecsaptam a pultra az eddig a kezemben tartott üvegpoharat, majd öblös léptekkel elhagytam a nagy házat és a saját kis birodalmam felé vettem az irányt.
Miután bementem, teli erőből becsaptam az ajtót és az ágyamon kötöttem ki.
Nem gondoltam volna, hogy anyám lehet még ennél is taplóbb. Tudom, hogy az anyám, és nem kellene rá ilyeneket mondanom, de legalább nem vagyok álszent, aki mindig csak nyal még a saját szüleinek is.
Rettenetesen feldühített. Nem vagyok képes felfogni, hogy nem veszi észre, hogy valójában ő az, aki az egekben hordja az orrát és nagyzol mindennel.
Kezd elegem lenni abból, hogy még itthon is egy rakás sznobbal kell együtt élnem. Nem elég, hogy fél Doncaster ilyen barmokból áll, még itthon is folyamatosan ezt kell eltűrnöm.
Elegem van. 
Már csak Eleanor és a kevésbé sznob barátaim lehetnek az egyetlen okom arra, hogy ne húzzak el innen minél messzebb...

*Három nap múlva*

/Eleanor szemszöge./

Louisról még mindig semmi. Az egyetlen élőlény, akivel a történetekről beszéltem az Perrie. Ő ez alatt a pár nap alatt nagyon is a bizalmamba férkőzött és ebből adódóan legfőbb bizalmasomként tekintek rá.
Perrie meghallgatott, majd mikor a sok érzelemtől sírásban törtem ki megvigasztalt.
Annyira lecsapolta az energiámat ez az egész, hogy semmihez nincs kedvem. Csak várom, hogy mi lesz a továbbiakban.
Mint az elmúlt három napban, ma is itthon ültem.
Most éppen unalmamban főzőcskéztem és a  mogyorós csirke receptemet tökéletesítettem, mikor megcsörrent a telefonom.
Ijedtemben összerezzentem, hiszem abszolút nem számítottam a hirtelen megszólaló dallamra. Előhúztam a zsebemből a telefont és rápillantottam az iPhone üveg kijelzőjére.
Louis.
Ez a név villogott a képernyőn. A szívem nagyot dobbant, a torkom elszorult. Mély levegőt vettem, egyik ujjamat a zöld gombhoz érintettem és a fülemhez emeltem a kagylót.
-Szia Louis - szóltam bele.
-Szia... Eleanor - Louis. - Nem zavarlak?
-Nem. Egyáltalán - mondtam, miközben leültem az egyik székre az ebédlő asztalhoz.
-Szóval... Beszélni szeretnék veled... a keddi estéről... - hallottam, ahogy elhalkul a hangja.
-Louis én... - kezdtem, de Louis belevágott a szavamba.
-Figyelj El! Tudom, hogy nem kellett volna úgy letámadnom téged, de nem vagyok túl gyakorlott ezen a téren. És tényleg nagyon sajnálom... a... a csókot... és mindent. Szóval... én tényleg... egy hülye vagyok, amiért így elcsesztem az egészet - a hangjából őszinte megbánás sugárzott.
-Hát... Igazad van, elcseszted. De engem nem érdekel. Tudod, az a csók... Az a csók lehet, hogy bennem is felébresztett valamit. Ezt most nem csak azért mondom el, mert azt akarom, hogy ne legyen bűntudatod, hanem azért, mert így van és nem szeretek titkolózni - halkan ejtettem a szavakat. Nem tudtam a minimálisnál nagyobb hangerővel beszélni.
-Erre csak annyit tudok mondani, hogy... hogy 10 perc és ott vagyok - sóhajtott Louis, majd a válaszomat meg sem várva letette a telefont....


Remélem tetszett! ♥
Ha szeretnétek, akkor bekövethettek Twitteren! :) @fucking_bajusz (This Is My Fuckin'♥.)
És most tegyétek a dolgotokat! xxSzikraa.♥*